Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 3. fejezet


Harmadik fejezet

Habár két hét telt el azóta a gyalázatos éjszaka óta, a megaláztatás gyötrő érzése továbbra is perzselte Riki bensejét. Mivel nem volt módja kifejezésre juttatni, a csillapíthatatlan düh tombolt benne. A szégyen midenestül ránehezedett és nem hagyott neki békét.
Nem meglepő módon, azóta a nap óta Riki nem rótta többet Midas utcáit. Nemhogy bárminemű „cirkálgatással” kapcsolatos dumát, de még a kezdő szótagot is alig tudta kipréselni a száján – helyette mogorván a nyelvébe harapott. Nap nap után a szemöldöke közét barázdáló ránc egyre mélyebbé és mélyebbé vált.
Ha csak képes lett volna elfojtani a gyalázatos történések emlékét, boldog emberként élhetett volna. Ám bármikor is csukta be a szemét, a férfi hideg és gyönyörű arca ott volt a fejében, mintha csak az érzékeibe vésődött volna.
Nálad az a szokás, hogy mikor nem jön össze amit elterveztél, fogod magad és felszedsz valakit, hogy úgy szerezz pénzt?
Megfélemlítéssel kevert arroganciát hirdetve, egyedülállóan hűvös hangja Rikibe kapaszkodott, mint valami szűnni nem akaró csengés a fülében.
A francba!
S a fájdalommal teli szánalmasság, hogy a zúgolódáson kívül képtelen bármit is tenni, továbbra is megmaradt. Nem Iason gúnyolódása volt az, ami igazából felbőszítette, habár csúfot űzni valaki nemi életéből a nyomornegyed gyakorlatias szokásainak égbekiáltó áthágása volt.
Iason még egy külvárosi „gyönyörszállóban” sem veszített egy hajszálnyit sem fenségességéből és méltóságából. Sőt, a tanagurai Blondie számára, kinek nemhogy mindene megvolt, de még annál is több, Riki sohasem lehetett volna több holmi prostituáltnál, kinél gyakorlatszámba megy, hogy férfiakra vadászik és némi aprópénzért  cserébe eladja magát nekik.
Ez a felismerés megalázó volt.
Kétség sem volt felőle. Ő volt az, aki elsőkörben rászállt Iasonra és addig ingerelte, míg meg nem kapta amit akart. Az ő konok büszkesége Iason szemében mindössze önző és elkényeztetett jellemének visszatükröződése volt.
Már magától a gondolattól égetett a torka.
Ne értsd félre, korcs. Te vagy a hallgatásomért cserébe oly idétlenül rámtukmált jutalom. Tehát tégy ahogy mondom és csak kiabálj nekem, s akkor kvittek leszünk. Semmi több.
A hideg és számító megjegyzés, melyet nem lehetett másképp venni, mint ami volt: durva, becsmérlő sértés. Szürkeállományában nyilallva, a gennyedő méreg idővel begyűlt és felfűtötte az önérzetét.
Megcsikorgatta a fogát, halántéka lüktetett. Nem érzett ilyen jellegű undort mióta elhagyta Guardiant. S mégis, szívében jól tudta, hogy nem létezett könnyű gyógyír a testében dobolva szétáradó lázas valamire.
Egy gyermek világának szűk korlátain belül bármikor befoghatta a fülét vagy behunyhatta a szemét ha valami fájdalmas volt. Guardianban ez volt az egyetlen „jog”, ami egy éretlen kölyök számára megengedtetett.
Ám a dolgok most másképp álltak.
Függetlenül az illető érettségétől vagy éretlenségétől, a világ összes siránkozása és panasza sem változtatna semmin. A nyomornegyedben, ahol a dzsungel törvénye uralkodott, az ember szavai és tettei mindig visszacsaptak.
Riki ezt az alapigazságot tudta jól – azt hogy nem tehetette meg nem történtté azt, ami volt. Mindez keményen ránehezedett.
Rosszul állt a szénája. A napi roboton túl nem volt elegendő ideje rá, hogy minden emléket feledésbe taszíthasson. De nem tehetett mást, minthogy erőnek erejével ráveszi önmagát – s ez elviselhetetlenül nyomorultá tette.
Meddig fog tartani amíg szilánkokra zúzott érzelmei rendbejönnek? Mégcsak elképzelni sem tudta.
Persze, ami vele történt inkább volt észveszejtő csoda, semmint a véletlen játéka. Az utolsó dolog, amire számított az az volt, hogy a közeljövőben valamikor újra belefut abba a furcsa férfiba, nemhogy egy köpésnyi távolságon belül találja magát egy másik tanagurai Blondie-val. Ám ennek ellenére képtelen volt kitörölni az emléket az agyából s visszatérni a korábbi gondtalan léthez.
Az hogy oly könnyedén a „söpredék szemeté”-nek nevezték; a megalázottság, hogy nevetségessé tették és játszadoztak vele azok a rideg, érzelemmentes szemek. Büszkesége földbe lett tiporva, s képtelen volt összeszedni magát.
A szégyenletes emlék, hogy oly könyörtelenül meggyalázták, elméjében csak egyre élénkebbé vált. Még a Guy-jal való szokásos menet szex közben sem tudta kitörölni a csökönyösen szíve köré hurkolódott csúfos emlékképeket.
Ilyen gyorsan elélvezni, ez büszkélkedésre semmi esetre sem ad okot.
Fogd be.
Az egész feltételezett keménységed mindössze csak üres hencegés.
Elég már!
S itt találnánk gyönyöröd forrását?
Bazd meg!
Még itt...
Az incselkedő hang körbefonta a koponyáját, állhatatosan belécsimpaszkodva s gyötrő hevével öntve el őt.
A francba.
A francba.
A francba!
Szánalmasan. Visszásan. Egyedül a fogát csikorgathatta és a sötétséggel dühönghetett. Önmaga legrosszabb ellensége volt.
-  Ez nem én vagyok! – gondolta remegő ajkába harapva.
Nem valami éber álomhoz, inkább csöpögő savhoz és egy félresikerült utazáshoz volt az egész hasonlatos. Riki nagyfokú feszültsége nem kerülhette el Guy figyelmét.
-  Mi van veled, Riki? – súgta a fülébe.
Az bágyadtan feküdt ott, végtagjait szétdobva és lélegzetét próbálva visszanyerni. Guy természetesen észrevette, hogy Riki testben és lélekben nem tűnt úgy „ottlenni” mint annakelőtte bármikor máskor, s kezdett elege lenni belőle.
-  Történt valami? – kérdezte ugyanabban a gyengéd hangnemben, amit mindig is használt, félresöpörve egy Riki homlokába hulló játékos hajtincset. Guy meleg keze most sem tűnt kevésbé megnyugtatónak, mint máskor.
Riki ott volt, ahová tartozott. Guy nem is éreztethette volna ennek igazságát jobban vele. S mégis...
Miért?
Miképp?
Miképp lehetséges, hogy annak a szörnyetegnek sikerült rabul ejtenie az ő gondolatait?
-  Semmiség az egész – mormogta, a szavak keserű tengervíz módjára szivárogtak elő szája szegletéből.
-  Biztos vagy benne? – erőltette tovább a dolgot Guy.
-  Ja – válaszolta Riki közönyösen, de azért ő is tudta, hogy mi állt a kérdés hátterében: hogy Guy mit akart hallani és hogy minden valószínűséggel mi járhatott a fejében. Az érzéseket, amiket nem kívánt kifejezésre juttatni. Az egymás iránti kölcsönös részvétben, az egymással megosztott test melegének bizonyosságában hazugságnak nem volt helye.
Guy végighúzta nyelvét Riki nyakszirtjétől annak fülcimpájáig, alsófelüket szorosan összefonva.
-  Akkor csináljuk – súgta, fiatal testében a növekvő hév lényegretörően egyértelmű volt. – Jó vagy mégegy menetre? Nekem még messze nem volt elég.
Az hogy szóba öntötte visszafoghatatlan vágyát szikrát lobbantott. Rikivel társként nem számított, hogy hányszor álltak neki és csinálták, neki soha nem volt elég. Guy nem tehetett mást, minthogy tudomásul veszi saját szomjazó, állatias szenvedélyét.
Ez a szenvedély egy hajszálnyit sem változott a Guardiani idők óta; sőt, csak erősödött benne a vágy, hogy méginkább kisajátítsa magának Riki azon felét, mely a hatalmas jószerencsének hála megadatott neki.
Riki tán úgy hitte, hogy saját önző érdekeire használta Guy-t, ám az másképp gondolta. Nem volt ő annyira vonzó ahhoz, hogy Riki pusztán merő felindulásból rángassa az ő szánalmas képét mindenfelé. Sem nem volt annyira türelmes, mintahogy azt a jelek szerint a körülötte lévők gondolták.
Mindez Riki miatt volt így. Riki volt a párja, s Guy jól tudta, hogy amaz mennyire örökkévalóan elnéző és türelmes tudott lenni.
Még mindig emlékezett az apró testre a sötétben, az ágy közepén, reszketve a térdét ölelvén. Mikor Riki lehunyta fekete szemét – a szemet, melynek erőteljes villódzásában visszatükröződtek mindazon tekintet ellenségei – egy teljesen más emberré vált. Oly fiatallá.
Aztán egy este a Riki, ki kinyújtotta kezét hogy megragadja az övét, nem volt többé sehol. S habár már rég elmúlt az ideje annak, mikor még Rikinek szüksége volt az ő védelmére, Guy képtelen volt feledni, hogy annak idején szívében fogadalmat tett rá, hogy megvédi őt.
Soha nem fogja feledni.
Guy nem kevés személyes vigaszt talált abban a tényben, hogy egyedül ő ismerte Riki valós, védtelen énjét, melyet heves és golyóálló büszkeség oly sok rétege takart. Másrészről, Guy igencsak tisztában volt a Riki iránti kiéhezettség mélységének mértékével.
Még.
Soha nem volt elég.
Akarj még jobban! Kívánj még jobban!
Guy annyira azért nem volt vak, hogy a ragaszkodás eme mindent elsöprő érzésének kelepcéjébe essen. Guardianban, a feladat kellemetlen voltának dacára... dűlőre kellett jutnia a vágyaik közti eme hatalmas különbség mértékével.
Egyetlen szó nélkül, Riki karjait Guy nyaka köré fonta s megcsókolta őt, úgy téve mintha megkörnyékezné. Szájaikat úgy igazítva, mint lábujjhegyen álló szeretőkét, átadva magát a heves csókoknak, testhelyzetet váltva, nyelvüket összeforrasztva. Mintha csak Guy félelmeit és bajsejtelmeit akarta volna teljesen eloszlatni.
Vagy inkább mintha csak önmagát akarta volna végképp megszabadítani Guy jelenlétének utolsó, lényének legbelsejét beburkoló nyomától.
S újabb két hét telt el. Riki továbbra sem tudott megszabadulni a zsigereit emésztő tűztől. Mogorván pazarolta a tengődő órákat s töltötte ki olcsó műkajával a belsejében lévő űrt.
-  Hé, Riki. Csak nem egyedül? Ilyet se mindennap lát az ember – kiáltott rá Zach Rayburn. Zach seftelte a kártyákat, melyeket Riki és a haverjai loptak Midasban. – Nemigen láttalak mostanában. Mi a helyzet?
Zach általában ilyetén mód köszönt rá az emberre, s ezzel nem akart semmi rosszat. Riki összevonta a szemöldökét.
Ahogy így tett, a néhány közelükben álldogálló nyelt egy nagyot és elfordította a tekintetét. Zach nem figyelt rájuk. Sőt mi több, megragadott egy támlátlan széket és leült rá, magas, izmos alakjával teljesen fölé görnyedve.
-  Hé, Riki. Gondoltál már valaha is rá, hogy futár légy? – kérdezte egyenesen a lényegre térve.
-  Futár? – húzta össze Riki a szemét és hosszan nézett rá.
Épp egy „fin”-t tömött a szájába: egy kreppvékony, szalonnazsírral vékonyan megkent húskészítményt kenyéren. Abbahagyta annyi időre, hogy könnyedén válaszolhasson, bár semmi jelét nem mutatta annak, hogy megsértődött volna:
-  Te seftelésben utazol. Mióta mentél át munkaközvetítő irodába?
A Riki hangjába beleképzelt pimaszságra reagálva a Zach mögött ólálkodó kidobófiúk (akik úgy általában mindenkire fenyegető pillantást vetettek) összehúzták a szemüket. Ám sem Rikit, sem Zach-ot nem tűnt érdekelni a dolog.
Barna bőre és elkeskenyedő fülét kihangsúlyozó, rövidre vágott fehér haja egyértelművé tették, hogy Zach nem a nyomornegyed lakója volt.
A Midasba látogató városnézők közt akadtak olyanok, aki végül – bármily okból kifolyólag is – a bevándorlási törvényekkel dacolva ottmaradtak. A „menekülteket”, akik a vízumuk lejártával nem tértek haza s így többé már nem is tehették volna, rosszmájúan a „lesüllyedtek” elnevezéssel illették. De Zach számára ezek az emberek nem ítéltettek erőszakra, sem kétségbeesésre vagy nyomorra.
Senki sem tudta, hogy ez a ismeretlen származású idegen miért lődörgött a nyomornegyedben oly régóta.
Ám még mikor a söpredék korcsaival tárgyalt is – a „parazitákkal”, akik abból éltek, hogy „Midas szemetét túrták ételmaradékért” –, Zack nem várta el, hogy pukedlizzenek vagy fejet hajtsanak. Tetőtől-talpig üzletember lévén mindenkit ugyanúgy kezelt. Szokatlan természete volt a névjegye. Így vagy úgy, de a nyomornegyedben mindenki tudta, hogy ki volt.
-  Nem az, aminek látszik – nyelte le a méregnek látszó sör maradékát. – Az a helyzet, hogy egy ismerősöm megkért, hogy kérdezzek körbe.
Zach olyannyira visszafojtotta a hangját, hogy az eltúlzott pisszegéssé vált:
-  Úgy tűnik, hogy a csávó, aki neki dolgozott elcseszte, így egy ideig nem fogja igénybe venni az ő szolgáltatásait. Szóval most azt lesi, hogy kivel helyettesíthetné.
-  Aha. Mekkora rizikófaktorról beszélünk?
-  Nem ismerem a munka részleteit. De abból ítélve, hogy nem sima kis kifutófiút keres azt hiszem, hogy épp annyira veszélyes, mintahogy azt egy ilyen jellegű melótól elvárnád. Ahogy hallottam, szép summát fizet.
-  Nekem kicsit gyanúsan hangzik az, hogy nem törődik vele, hogy esetleg tán egy söpredék korcs végzi el a munkát.
Ceres egyetlen hivatalos Midas-térképen sem szerepelt. Ám mint valami nyílt titok, még a Midasba látogatók is – kik előzetesen mit sem tudtak a nyomornegyedről – megérezték, hogy létezik egy mosdatlan tömegektől nyüzsgő „vörös zóna”, ahova nekik tilos betenni a lábukat.
Ez volt az igazság azzal kapcsolatban, hogy Ceres lakói mit is jelentettek a külvilág számára. Ezenfelül, a 9-es Zónán belül Midas egyetlen polgárjogot sem ismert el. Az államszövetséggel kötött rövid „nász”, mely Ceres függetlenné válását követte, immár halott volt.
Tanagura volt a csillagrendszer „fémvárosa”, mely ott húzódott a midasi fények által vetett árnyékban. Az államszövetségbeli nem kormányzati emberjogi szervezeteket és lobbista csoportokat megfélemlítette a jelenléte, s azok mind túlságosan is boldogan hunytak szemet Ceres problémája felett.
Az emberi erőforrásbéli hiány ellenére senki sem volt hajlandó segítséget nyújtani a gondokkal sújtott nyomornegyedet lakó ellenszenves korcsoknak. A söpredék mindörökre eme fullasztó-nyomasztó skatulya csapdájába lett bezárva, levegőért kapkodva.
Ám Zach gúnyt űzöttt abból, amit a világ „józan észnek” tartott.
-  Nézd, ahogy én látom: ha hasznosnak bizonyulsz, senki nem fogja leellenőrizni a háttered – válaszolta, majd még hozzátette: – Ez nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok akárki öreg havert bevonni. A döntéshozatal rám lett hagyva, szóval az én jóhírem forog itt kockán.
Nemtörődöm fellépésében egyértelműen bennevolt: Ezért választottalak téged. S ez az üzenet megcsiklandozta Riki önérzetét. Zach erős jelleme lehetett valószínűleg az egyetlen magyarázat arra, amiért nem gyanakodott azonnal.
-  Mit mondasz, Riki? Egy egyszerű szemtől-szembeni találka nem árthat, nem? Ha nem tetszik, amit hallasz, ne hezitálj helyből visszautasítani az ajánlatot.
Talán ha Zach nem kezelte volna Rikit mindig egy számára egyenrangúnak kijáró tisztelettel, egyenesebb és makacsabb lett volna az alkudozásban. Már önmagában ezért, a seftes kétségkívül hírnevet szerzett magának Riki és a haver nyomornegyedbeli korcsok körében mint valamirevaló emberi lény. Zach sosem próbált semmit piszkos kézzel rájuk tukmálni.
Futár. Rikinek tetszett a szó hangzása. Szükségtelen mondani, hogy ha Guy ott lett volna vele, kibúvók után kutatva, ő valószínűleg már kezdettől fogva lebeszélte volna Rikit az egészről. Mégis, a kíváncsiság egy rá egyáltalán nem jellemző érzése – jóval inkább mint a nyomornegyedet láthatatlanul megtöltő és minduntalan jelenlévő fuldoklás – elcsábította és a végén meggyőzte magának a fiút.
-  Rendben. Mikor és hol ütjük nyélbe a dolgot?
Délután három óra tíz perc, midasi standard idő. Flare (2-es Zóna). Habár az esti szürkület még valamivel arrébb volt, az előkelő butikoknak és éttermeknek otthont adó negyeden keresztüláramló emberhullám alig csökkent.
A turistaipar által használt, automata „kapszula autók” parádéztak oda-vissza az útpályán. A makulátlanul tiszta járdák azonnal szembeötlöttek a kék ég alatt, vibráló színekben táncolva ameddig csak a szem ellátott.
Azóta a nap óta Riki pihenőpályára tette az éjszakai cirkálgatást. Ám számára, ki csak ritkán merészkedett a Midas Gyönyörnegyedén túli városba, a midasi kettősgyűrű külső pereméről nyíló kilátás mégsem volt az a végnélkülien érdekes látvány, mint ahogy azt magában eredetileg képzelte. Inkább az a ragyogó nappali fényben is nyíltan hirdetett, méregfogát veszített erkölcsetelnség volt az, amiről képtelen volt elvonni a tekintetét.
„Végülis az egész csak egy nagy szemfényvesztés.”
Ha Ceres egy fullasztó-fojtogató szeméttelep volt, akkor éjszakánként Midas fellengzős és harsány Gyönyörnegyede a vágy és a megtévesztés feneketlen, kavargó mocsara volt. Ha azt találnád kérdezni, hogy vajon a korcsoknak (kik több hamis szabadságot élveztek, mint amivel tudtak volna mit kezdeni) vagy a midasi polgrároknak (akik láthatatlan ketrecük üvegfalai mögött éltek) volt-e nagyobb a szabadságuk, az őszinte  válaszra még sokáig kéne várnod.
„A jövő nincs kőbe vésve.”
A ceresi függetlenségi mozgalom ilyen és ehhez hasonló szlogenjei – immár merő őstörténet az egész – már rég kifakultak a közemlékezetből. Ám Riki komolyan hitte, hogy meg kell ragadnia az alkalmat, mely oly váratlanul az ölébe hullott. Nem számít, hogy a valóság mily nehezen nyomja az ember vállát: ha a kiút egy leghalványabb reményével is kecsegtették, lehetősége volt rá, hogy változtasson az életén.
Ez volt a Riki által ismert életbölcsesség. Ugyanúgy, mint mikor Guardian – egy játszótérnek álcázott börtön –  üvegrácsa mögött fulladozott, s összefutott a később nélkülözhetetlennek bizonyuló Guy-jal, túlélésének próbakövével.
„Senki jövője nincs kőbe vésve.”
Mégha mindez csak valami beetetés is volt, valamiképp – bármily csekély mértékben is – a hasznára lehetett abban, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vehessen az élete. Egy morzsányi bátorsággal és némi szerencsével Riki tudta, hogy lehetséges volt.
Ha ő nem tette volna, a körülötte lévő világ sem változott volna. Semmi sem történt volna. Jövője saját kezében volt, s az volt az érzése, hogy jelen pillanatban ez több volt holmi ábrándnál.
A sugárzóan ragyogó modern utcák külső perifériáján Riki nekidőlt a felhőkarcolók alkotta szurdok falának s mégegyszer áttanulmányozta a kezében tartott kártyát.

SZERDA 15:30 MOGA-K- [V+B] 805 (#07291)

Mindössze ennyi volt a lapra nyomtatva, melyet Zach-tól kapott. Miután lebonyolítván a tranzakciót letudta a dolgát, a seftes egy sokat sejtető mosoly kíséretében lelépett:
-  Hát akkor, sok szerencsét.
Később Riki közelebbről is megnézte a kártyát és magában dörmögött. Az időponttal nem volt gond. A MOGA-s dolog valószínűleg városkerület vagy egy utca volt. Vagy esetleg egy épület neve.
De vajon hol? A leghalványabb fogalma sem volt róla. Ennek következményeképp Riki fél napot azzal vesztegetett el, hogy egy ősrégi számítógépen Midas-térképekkel birkózott, minden egyes zónát átvizsgálva.
-  De mi a fenéért nekem kell ezt csinálnom? – az hogy időt és energiát pazaroljon egy ilyen idegesítő próbálkozásra számára ostobaság volt és a végletekig felbőszítette.
Abban a pillanatban komolyan fontolóra vette, hogy darabokra tépi a kárytát és a szemétbe hajítja. Ám félig puszta konokságból, agyában felidézte Zach vonásait, s mialatt átkok forrongó áradatát zúdította az odaképzelt arcra tovább kopogott a billentyűzeten.
Nem tudott részleteket azzal kapcsolatban, hogy ki volt Zach ügyfele, de önkéntelenül is megérezte, hogy a teljesen hétköznapi fehér szabványpapírra nyomtatott fekete betűk közt láthatatlan tintával oda volt biggyesztve a kikötés: „Minket nem érdekel, hogy ki vagy vagy hogy honnan jössz, de a mihasznáknak nem látjuk hasznát.
Ez talán egy mentális csavar volt, mely beleivódott minden söpredék korcs lelkébe. Vagy talán egy vízió, mely eltúlzottan énközpontú jelleméből fakadt. Bárhogy legyen is (francba az egésszel!), a vitathatatlan igazság az volt, hogy több energiával futott neki a dolognak, mint ahogy azt általában szokta.
Ahhoz hogy a gép ősrégi lom volt még az is hozzápárosult, hogy mindennapos élete során Riki szinte soha nem került komputer közelébe, így az egész procedúra több időt vett igénybe, mint amennyire eredetileg szükség lett volna. Ám ennek ellenére, eme lebilincselő enigma kibogozásának bűvölete teljesen magával ragadta.
-  Gyerünk, köpd már ki. Csak azért is rá fogok jönni.
Mivel elragadták tőlük a jogot, hogy Midas polgárai lehessenek, várható volt, hogy a Cerest jelentő szegénységtől túlcsorduló pöcegödör lakosait a legaljabb, az emberi méltóság és intelligencia szintjét el nem érő barbároknak bélyegezték.
Mivel megbízták őket azzal, hogy egyenrangú oktatást biztosítsanak és adjanak az alájuk tartozó városkerületeknek, Guardian a megállapodás szerint beléjük is verte a számítógéphasználat alapjait. Kivéve, hogy miután erőszakosan kirakták őket ebből az „édenkertből” a nyomornegyedben lévő szállásukra, a kölykök olyan környezetben találták magukat, mely igencsak képtelen volt hasznot kovácsolni ezekből a készségekből.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az elszánt fanatikusok egy apró csoportjától eltekintve ez a fajta oktatás, a túlnyomó többség számára, teljesen értelmetlen volt. Mellesleg, szorosan ragaszkodván a Zein osztályrendszeréhez, a Midason belüli iskolalátogatási statisztikák ábrái is jelentős eltéréseket mutattak.
Ennyire mélyen az emberekbe nevelték saját társadalmi hovatartozásukat, s ők boldogan éltek bármilyen szintű tudással, mely egy színvonalon állt az életből számukra kijutó osztályrésszel. Így elég jelentős számban voltak köztük az írástudatlanok.
Mindazonáltal szilárdan hitték, hogy emberi mivoltuk értékét messze a söpredék korcsoké fölé emelte, ha birtokában voltak egy midasi lakossági igazolványnak. S mégha történetesen elégedetlenek voltak is azzal, amit az élet kiosztott a számukra, annak tudata, hogy léteznek olyanok, kik alattuk állnak a ranglétrán betegesfajta élvezettel birizgálta-csiklandozta tudatalattijukat.
Midas népesség szabályozásának ez volt a csúnya valósága.
A végén Riki személyesen tapasztalta meg a köztudott alapigazságot, miszerint a pallérozatlan agy és test elkerülhetetlenül romláshoz vezet.
Moga városnegyedében volt. Persze nem volt bizonyítéka rá, hogy tényleg ez lett volna a megfelelő hely. „Moga városkerület, Kelet 15-9-32, Vörös Báró” nem volt rajta a turistáknak szóló hivatalos Midas-térképeken, de az az elsőlátásra aprócska, tiszta és rendezett „üzleti szállónak” tűnő épület volt az egyetlen dolog, amit látott.
Az intézmény – egy „hostess klub” – látszólag „csodálatos álmokat” árult (fogalma nem volt róla, hogy milyen „álmokat”) fiatalnak és öregnek, férfiaknak és nőknek egyaránt. Bármennyire is kétes benyomást tett rá a hely, ebben a helyzetben Riki többet már semmin nem lepődött meg. Elég követ mozgatott meg és elég bosszúságon ment keresztül annak érdekében, hogy ráleljen ennek a „V+B”-nek a hollétére.
Hogy kutatásáért megjutalmazzák-e vagy sem az már más kérdés volt. Rengeteg volt ezekből a hasonlóan kevéssé ismert helyekből, melyek nem voltak feltűntetve egyetlen hivatalos térképen sem. Arról nem beszélve, hogy mikor ilyen, kizárólag tagok számára megnyíló és kőkemény ügyfélkör által látogatott játékterületről volt szó, aligha várhatta, hogy majd a főbejáraton keresztül táncolhat be. Végülis Rikinek tényleg nem volt semmije.
Az időpontra való tekintettel megjósolhatta volna, hogy a helynek jelenleg nem volt nagy forgalma. Másrészről lehetséges volt, hogy másfelől is be lehetett jutni, nemcsak a központi hallon keresztül. Habár senki nem lépte át a küszöböt már egy jó ideje...
Sikerült bejutnia anélkül, hogy bárki is megmotozta volna, s a megkönnyebbüléstől önkéntelenül is sóhajtott egy nagyot. Felvillanyozódva, egyenesen a liftek felé vette az irányt és a 805-ös szobának tartott.
Feszült arccal az ajtóhoz ért. Beütötte a zárba a nyitókódot – „07291” – és várt egy pillanatot. Zöld fény pislant azt jelezve, hogy az ajtó kinyílt. Riki akarata ellenére is nyelt egy nagyot. Ez a pillanat a számítógépterminál előtt töltött félnapi kemény munka eredménye volt. Jelentsen ez jót vagy rosszat, de valószínűleg ez volt élete fordulópontja. Az ajtógomb köré görbülő ujjai, rá egyáltalán nem jellemző módon, enyhén remegtek.
A kietlen, célszerűen berendezett szoba irodára emlékeztette. A helyiségben, magastámlájú bőr irodafotelbe süppedve várt rá egy feltűnő, már-már egyszerre férfias és nőies vonásokkal bíró, látszólag meghatározhatatlan korú férfi. Ha nem lett volna jobb arcán ott az a könyörtelen heg, tökéletesen megfelelt volna Midas néhány magasabbrangú intézménye számára.
Ámde ő nem hétköznapi férfi volt. Szigorú, szürke szemekkel tekintett Rikire:
-  Pont időben. Helyes. Átmentél az első vizsgán – mondta, tenorjában kedvességnek mégcsak nyoma sem érződött.
Tehát úgy volt, ahogy Riki gyanította. Az első akadály, amit le kellett küzdenie ahhoz, hogy futárrá válhasson az a Zach-tól kapott kártyán lévő nyomok követése volt ennek a szobának az ajtajáig.
A férfi továbbra is pókerarccal tekintett rá, nem kínálva őt hellyel a díványon.
-  Neved?
-  Riki.
-  Korod?
-  Majdnem tizenhat – válaszolta őszintén, ugyanabban a pillanatban azon morfondírozván, hogy nem-e kellett volna kicsit szépítenie a számon. Ám a jelek szerint a férfinak nem állt szándékában szőrszálat hasogatni a kora miatt.
-  Elárulták neked a munka részleteit?
-  Nem, semmit. Zach annyit mondott, hogy per pillanat az hogy elvállalom-e a melót vagy sem akkor dől el, ha találkoztam veled.
Riki úgy kalkulálta, hogy jelen pillanatban legalább ötven százalék esélye volt – de nem akarta elkiabálni. Annyira nagyon akarta ezt a munkát, hogy szinte már a szájában érezte az ízét. Valahogy a jeges légkör hatására, melyet a férfi – Rikihez oly hasonlóan – maga körül keltett, a fiú utálatosnak találta a feltételezést, hogy talán túl mohónak találják.
Mintha csak egyenesen keresztüllátna Rikin, a férfi kiszabta a feltételeket:
-  Nekem nem olyan kölyök kell, aki borravaló fejében bonyolít le megbízásokat, sem valami kis seggfej, aki aprópénzért cserébe futja át a csomagokat. Te lennél kezem helyett a kezem és lábam helyett a lábam. Elviszed az árut a megbeszélt helyre a megbeszélt időben, semmi kérdés. Nincs szükséged az átlagnál több bátorságra vagy észre. És korcsoknak nem veszem hasznát, akik állandóan csak a pórázukat rángatják, de nincsenek szorosan a nyomomban mikor pedig világosan megparancsolom nekik. Elfogadhatóan hangzik a dolog? – fejtette ki anélkül, hogy bármiféle érzelem villant volna fel az arcán.
Az hogy Riki minden felesleges undor vagy ellenkezés nélkül reagált annak eredménye volt, hogy Zach-hoz hasonlatosan a férfit nem tűnt érdekelni, hogy ő egy söpredékbeli korcs volt. Riki érezte, hogy a férfit távolról sem a nagylelkűség hajtotta, puszta meritokrata volt. Nem keresett felsőbbrendű vért, csak az érdekelte, hogy a fiú képes-e elvégezni a munkát vagy sem. S ha Riki az volt, akkor ő nem feszegette a dolgot.
A szenvtelen, sebhelyes arcú férfinak olyan kisugárzása volt, melytől a fiú már önmagában hideglelést kapott. Ám egy söpredék korcs számára, ki órákat és napokat vesztegetett el saját züllettségébe merülve minden esély nélkül arra, hogy körvonalat adhasson álmai szilánkjainak, ez a váratlanul rákacsintó szerencse egy orra alá dörgölt négyfogásos vacsoránál is kecsegtetőbb volt.
Azt várni, hogy az élet majdcsak bekopogtat az ajtaján csak azt garantálta, hogy semmi nem fog történni.
-  Tegyél velem próbát – felelte Riki.
-  Tartsd észben, hogy ez kötelező erejű szerződésnek fog számítani – gyújtott cigarettára a férfi, s hosszat szívott belőle. – Katze vagyok.
Mellzsebéből egy kártyatartót vett elő és az asztalra helyezte, szemével jelezve Rikinek, hogy vegye el. Mikor az kíváncsi tekintettel vizsgálgatva ügyetlenül felkapta, a férfi újra megszólalt:
-  Hála az égnek, hogy nemcsak az időnket vesztegettük ezzel.
Szájszéle első alkalommal kunkorodott felfelé.
Riki ezen találkozását Katzéval, a rosszhírű fekete piaci dílerrel, akár sorsszerűnek is mondhatnánk.

 
Katze egy vékony arcú, csöndes és eszes, jómodorú férfi volt, kinek külső megjelenése nem tükrözte jellemét. Habár nem kifejezetten volt embergyűlölő, csak kevéssé törődött azokon kívül bárkivel is, akikkel üzleti ügyei során találkozott.
Ez nem valami hamis külszín volt, Katze egyszerűen így élt. Így vagy úgy, de Riki egyfajta köteléket vélt felfedezni a férfi és ő közte, s ez felemás érzésekkel töltötte el. Katze nem vájkált mélyen Riki magánéletében és cserébe csak a minimum információt osztotta meg saját magával kapcsolatban. „Ha a fekete piacon élsz, nincs hasznod a múltból” tűnt a mottójának.
Ugyanakkor mostanság a plasztikai sebészet könnyedén eltűntethette volna arcáról a heget. Riki sejtette, hogy valamifajta figyelmeztetés volt, hogy önszántából mégis meghagyta azt. Nem az arcával keresett pénzt; a sebhely már önmagában azt sugallta, hogy a férfi megteszi, amit kell.
Oly vágyak ébredtek újra Rikiben, melyek teljesen tovaröppentek azalatt, mialatt a nyomornegyedben poshadt. Egy szép napon biztosan...
Tudta, hogy közeledett a nap, mikor álmai többé már nem lesznek haszontalanok. Szinte semmit nem tudott Katzéról, s nem is érdekelhette volna őt kevésbé. Nem barátkozni volt ott. Minden olyan jellegű elvárás nélkül ment oda, hogy majd személyesebbre veszik a hangnemet. Katze számára ő csak egy áruszállító volt a sok közül; Rikinek nem volt szüksége rá, hogy bárki is rámutasson erre, magától is jól tudta.
Katze volt azonban az egyetlen, aki megtartotta magának a gondolatait. Legyen ez jó vagy rossz, de a mindenféle korú és származású rosszfiúk a kelleténél több segítséget kívántak nyújtani az új srác Rikinek, s ő képtelen volt nem eltűnődni azon, hogy vajon honnan a pokolból is kerültek ezek elő.
Ennek ellenére nem lett volna semmi gond, ha olyasfajta megnyerő természetnek lett volna birtokában, mely képes kicsikarni magából egy egyszerű, diplomatikus mosolyt. De természetesen Riki képtelen lett volna más lenni, mint önmaga.
Soha az életben nem kívánta, hogy rosszhíre legyen. Idővel hozzászokott a rá vetett furcsálló tekintetek-
hez, s mikor még nem tudatosan nem is vett róluk tudomást, azok – a legtöbb esetben – végigsuhantak periferiális látóterén.
Mindazonáltal eddigi tapasztalatai alapján megsejtette, hogy léte bizonyos típusú emberekre (még nem egészen jött tisztába az ehhez szükséges minden feltétellel) egyfajta stimulánsként hatott, mely annyira felizgatta őket, hogy képtelenek voltak békénhagyni őt.
A felismerés ellenére sem fegyelmezte meg magát és próbálta elkerülni a bajt mielőtt az beüt. Eszméletlenül jól tudta, hogy mennyire haszontalan lett volna minden ilyen jellegű próbálkozás. Először is, nyűg lett volna megpróbálni elképzelni azt, ami még meg sem történt, s Riki annyira nem volt kíváncsi a többiekre, hogy ilyen szarságok miatt idegeskedjen.
Ám talán mert senki nem ismeri úgy a tolvajt mint egy másik tolvaj, anélkül tárgyalták meg a vele kapcsolatos dolgokat, hogy Riki reklámozta volna a tetteit. Mind azok iránt, kik rögtön véleményt változtattak, mind azokkal szemben, akik mindig is a tömeggel sodródtak – az ő állásfoglalása nem változott. Tán csökönyös jellemének szimpla visszatükröződéseként. Számára minden mindegy volt.
A futárok két csoportra voltak osztva: a Megistóknak nevezett egyenruhás hivatásosokra és egy Athosként ismert zsoldos kontingensre. Általánosságban véve, a Megistók különösképp nem kedvelték Rikit, míg az Athosok nem hajlottak rá, hogy figyelmet szenteljenek a széles tömegeknek.
Mindazonáltal annak a Ceresnek a lakójaként, mely ki lett iktatva minden hivatalos Midas-térképből, ez a söpredék korcs egyfajta újdonság maradt. Vagy talán már kezdettől fogva haver honfitársnak tartották e kamasz punkot?
Bárhová is nézett, bármikor is fordult körbe, ott voltak ők firtató tekintetükkel. Az összetűzések, a lenézéssel vegyült trágárkodás a viccelődés leple alatt mentek végbe. Egyáltalán nem volt semmi szokatlan őbenne.
S volt egy gondolatmenete. Az életút hajóhorgony volt mikor az ember a fekete piac sötét vizében úszkált. S mégis, bármennyire erősen próbálta is, képtelen volt levetni magáról a múlt távlatából belékapaszkodó indákat: a megérzékelt lenézést, az ösztönös undort, az értelmetlen előítéletet.
Születése napjától fogva jó ismeretségben állt az ilyesfajta dolgokkal, de az elmúlt időben nem volt ideje rá, hogy hevesen reagáljon minden egyes alkalommal ugyanazzal a kennyérrel fizetve vissza a szívességet, vagy hogy kivetnivalót találjon minden egyes fitymálásban.
A ranglétra alsó fokán álló ember – mintahogy maga a szó is mutatta, egy nagy rakás sosem látott, sosem csinált dolog volt, amit egy vadiúj futárnak meg kellett emésztenie. Ugyanakkor ezt a jéghideg, kis pisis –  fiatalos bűvöletének mégcsak a lehelletétől is mentes –  kölyköt oktatni az az ő nehézsulijukban a feljebbvalók által nagylelkűen elnézett előjog volt.
Mivel Riki Riki volt, magába fojtotta az egészet addig, amíg végül már nem bírta tovább. S mikor a kétkezi haddelhadd kirobbant, az arcukon széles vigyorral szemlélődők is felfogták: nincs semmi különleges a hitvány „söpredék korcs” szóban. Ehelyett Riki maga – arrogancia szikráit lövellő tekintettel – volt a ritkaságszámba menő egyed.
Katzét nem lepte meg, hogy a fiú oly nyughatatlanul kikezdett nálánál súlycsoportokkal messze felette álló alakokkal. Ismerte az utcai harc csínját-bínját és nem képesztette el Riki váratlanul szilárd állásfoglalása. Sem nem tudta őt hibáztatni azért, hogy kemény övön aluli ütéssel egyenlítette ki a számlát.
-  Szóval ha jól látom, a Bison nagyfőnöke nemcsak egy papírtigris – mondta Katze az ő szenvtelen hangján, mintha csak egész végig erre számított volna.
Sosem gondolván, hogy a Bison névnek bármiféle értéke lett volna itt, Riki letörölte ajkáról a vért és Katzéra bámult:
-  Helyesen mondtad. Az a társaság azt hitte, hogy nem származhat bajuk abból ha móresre tanítanak egy bugrist, aki feleannyit nyom mint ők.
A szándékuk talán az volt, hogy móresre tanítsák a kis szemetet, ám úgy alakult, hogy a kis szemét tudta hogyan kell valakit jól seggberúgni amikor kellett. Ahelyett hogy csak a száját jártatta volna, Riki lealázta őket, s hosszú időbe telt amíg kiheverték a kínos helyzetet.
Az edzőteremben, gépekkel épített izmok csak shownak voltak, nem rúghattak labdába egy tényleges harcokban edződött testtel szemben.
-  Hagyták, hogy a látszat megtévessze őket és alábecsülték az ellenfelüket, aminek a végén a földön találták magukat. Kétség sem fér hozzá, hogy értékes leckében volt részük.
Nem volt szükségük rá, hogy ezt Katze mondja nekik. Ha volt valaki, aki megtanulta a keserű leckét, hogy Rikit nem lehet csakúgy egy egyszerű „kiskölyök”-kel elhessegetni, akkor azok azok voltak, akik puszta kezükkel nyúltak az izzó parázsba.
-  De azért ne vegyél mindenkit, akivel találkozol fogát vicsargató veszett kutyának – tette hozzá halkan Katze, szavaival egy mélyebb és sötétebb bölcsességre utalva.
Szemet szemért, le egész a húsig és a csontig – ez volt a söpredék vastörvénye.
Csakmert egy másik szektorban nőtt fel nem jelentette azt, hogy mindig ezek szerint kellett cselekednie. Hogy felvette-e az elé hajított kesztyűt vagy sem az az aznapi hangulatán múlt, de mindig lerendezte a tartozását, a saját feltételei szerint és véglegesen – ez volt a politikája.
-  Tényleg nem érdekel ha a nyomornegyed fertőlyéből előbújt szemétnek hívnak?
Nem, nem az ment az idegeire ha a fertő hulladékának nevezték; hanem az a fojtogatóan bűzös és kocsonyás előitélet tekeredő-csimpaszkodó indáinak mérgével átitatott kibaszott pózolás. De nem változtatna semmin mégha ki is mondaná. Annál jobb ha a neveltetésük a keményebb fajtából való. Tanítsd meg őket gondolkozni mielőtt a szájukat kinyitnák. Válaszd a fájdalmat tanítómesterükként és sosem fogják felejteni.
Riki ezekkel a gondolatokkal a fejében nézett Katzéra.
-  Az egy átkozottul félelmetes pillantás ott – válaszolta a férfi egy féloldalas vigyor kíséretében, s cigarettára gyújtott. – Az előítélet nem egy könnyedén megváltoztatható lelkiállapot. Nem kevés az olyan seggfej, aki szavaival a legkifinomultabb hálót szövi, de a lelkében másképp beszél, és ez még hosszú ideig így is fog maradni.
Egyenesen a lényegre tért miközben ráérősen eregette a füstkarikákat.
-  Ez azért van így, mert a ceresi söpredék nem más mint züllöttségébe beleroppant tehetségtelen aljanép. Ez manapság nem is kérdéses. Tehát szokj hozzá ahhoz, ahogy a Piac működik. Mert kíméletlen úr, amit csak a félelmet nem ismerők élnek túl.
Teljesen őszinte arckifejezéssel nézett Riki fekete szemébe.
-  Tartsd nyitva a füled. Bármi is történjen, ne fordítsd el a tekinteted a valóságtól. És a szádat tartsd csukva. Így tudsz előrébb jutni ebben a világban. Érted?
Ez volt az életszemléletét világosan kifejtő Katze, s egy hosszú pillanatig Riki képtelen volt elvonni a tekintetét annak pillantásáról.
Nemsokkal később meglepődve futott bele a szóbeszédbe, miszerint Katze ugyanannak a nyomornegyednek volt öregdiákja, mint ő. Komolyan? – az információ olyan sokkhatással volt rá, amilyet már évek óta nem érzett, tarkójára mért ütés módjára képesztve el őt.
Riki kénytelen volt azt hinni, hogy Katze az arcán lévő csúnya heg villogtatásával hirdette: Ezt jelenti a söpredékből kimászni. Megvan bennetek az, ami ahhoz kell, hogy megtegyétek ugyanezt?
-  Ja, bennem megvan – súgta a lelkében Riki. Ha az egyetlen másik számára felkínálkozó út az volt, hogy a nyomornegyed iszapjába merülve öregszik meg, akkor ő nem fogja hagyni, hogy ez a nehezen kivívott lehetőség veszendőbe menjen.
A területért folyó harc újrakezdődött a nyomornegyedben. Ez nem egy, a felhalmozódott energiái levezetésére szolgáló biztonsági manőver volt, hanem annak egy módja, hogy elkerülje tagjai és agytekervényei berozsdásodását. Nagyon is jól tudta, hogy az milyen következményekkel jár. Kétségtelenül fel fog kapaszkodni ebben a világban – tett magának újfent ígéretet Riki, tiszta tekintettel pillantva jövőbeni önmagára.
 
„Nem kifutófiúra van szükségem. Nekem olyan valaki kell, aki kezem helyett kezem, lábam helyett lábam lesz, és aki képes oda vinni az árut, ahová kell.”
Habár azért csak természetes volt, hogy egy olyan újonnan érkezett, mint amilyen Riki is volt kifutófiúként kezdje. Ezalatt az idő alatt gyors felfogásúnak, határozottnak és ijedtséget nem ismerőnek bizonyult – valódi igazgyöngy a csapat számára. Fokozatosan mind értékesebb megbízatásokat kapott.
Annak ellenére, hogy a söpredék körében nőtt fel, Katze nem viseltetett iránta megkülönböztetett figyelemmel, s Riki nem is ringatta magát ilyen jellegű elvárásokba. Mindenki tudta, hogy Katze nem az a típus volt, aki összekeveri a magánéletet a közélettel.
Sőt. Az hogy sikerült neki és fekete piaci bróker státuszt ért el csak azt jelentette, hogy csak még szigorúbban kezelte Rikit, aki maga is ugyanabból a közegből származott. Vagy legalábbis így gondolná az ember. Mégis, Riki minden zokszó nélkül szerezte magának a jópontokat.
S ahogy így tett, a munka csak még érdekesebbé vált. Riki belevetette magát a fekete piac mélységeibe, gyorsan és könnyedén fogadva be azt, s elkezdett magának mint „Riki az Ében” nevet szerezni.

Megjegyzések

  1. Nagyon szépen köszönöm az új fejezet fordítását ^^ Várom már azt a részt mikor Iason és Riki megint találkoznak majd :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen! ^^ Hát, addig még lesz jópár történés... de nem árulok el semmi többet (kis gonosz vagyok xD) Már dolgozom a következő fejezeten, de viszont most nyaralni vagyok külföldön, így kb. még egy másik hétig fel van függesztve a fordítás ^^'' Gomen!

      Törlés
  2. Harmadik is?? :))) JAJJ DE JÓ!!!!!!!!!!!!!!!!! KÖSZÖNÖÖÖM!!!!!!!!

    Üdv
    -Katalin

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kati! Na megjöttem a nyaralásból, szóval végre van lehetőségem válaszolni xD Nagyon szívesen! Még indulás előtt gyorsan fel akartam tenni, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom LOL Már haladok a következő fejezet fordításával is, csak közben kutyát vettünk, szóval "babáznom" is kell sokat xD

      Törlés
  3. Jaj egy TUTYU!! Biztos nagyon aranyos!! :)))) Nyugodtan babusgasd csak :-) <3
    Én tudok várni :-) Nekem már az is sokat jelent, hogy van valaki, aki fordítja a kedvenc regényemet <3

    -Katalin

    VálaszTörlés
  4. Ez a rész is szuper lett! Ezer hála a munkádért drága csibém!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Nagyon fogok örülni, ha hagysz nekem üzit ^^