Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 4. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Negyedik fejezet

A nedves, nehéz szellő a tenger felől fújt, keresztül a zöldövezet kusza, zöldellő erdőségein. Riki a Narancs út – a Flare-t (2-es Zóna) és Janust (6-os Zóna) elválasztó határvonal – felé röptette sugármeghajtású motorját.

Mint mindig, járgányát a lilában játszó város perifériájának egy jellegzetes garázsában parkolta le és egyedül lődörgött végig az utcákon, melyek sötét árnyakon keresztülthatoló, ragyogó napfényben fürödtek. Még nem volt dél és a gyalogosforgalom elenyésző volt. Ennek következtében az épületcsoportok közt behulló fények és árnyak ismerős játéka szokatlanul egykedvűnek tűnt a számára.

Az egész éjszakán át tartó mulatozás után éppcsak magukhoz térő félben lévő turistákkal valószínűleg ez volt a nap legbékésebb időszaka. Egyetlen pillantással mindent magába fogadva, Riki folytatta a kóborlást.

A Midason belüli Zónák közti, s még a kitűzött sebességhatárt is betartó ide-oda járkálásra is ez volt a legmegfelelőbb időpont. És a legtökéletesebb egy kellemes sétára az úttest kellős közepén, tüzetes szemlére véve a takaros, szeméttől mentes utcákat. Először mindez egyfajta rossz közérzet formájában nyomta rá a bélyegét, melytől botladoznia kellett – ám mostanra már jól hozzászokott.

A központi főútról befordult egy mellékutcába. Hanyagul kiélesítette az érzékeit ahogy átlépte az egyik legálisan működő non-stop, patikai készítményeket árusító bolt retróján lévő ajtót. Ez a bejárat a futároknak volt fenntartva. Jobb tenyerének leolvasásával nyílt és záródott az ajtó.

Katze irodája az alsópincében volt.

Riki két órával korábban egy üzenetet kapott a férfitól. Mivel nem utalt rá semmi, hogy sürgős munkáról lett volna szó, a fiú a szokásos időben tűnt fel: tíz perccel a megbeszélt időpont előtt.

Az alsópincébe egy külön rendelésre készült lifttel lehetett lejutni, melyről úgy tűnt, hogy mindenkinek megvolt a maga véleménye:

„Ma már senki sem használ ilyen özönvíz előtti szemetet.”

„Ember, egyszerűen nem értem, a főnök miért van úgy oda ezért a régimódi cuccért.”

„Én mondom, hogy ebből elég volt. Ideje lenne lecserélni a legújabb modellre.”

Egyedi rendelés nélkül lehetetlen volt tartalék alkatrészeket szerezni az ősrégi felvonóhoz.

Hogy Katze, a rátermettség és az ésszerűség mintaképe miért ragaszkodott annyira ehhez a régi darabhoz talány volt. Riki behelyezte a férfitól kapott mágneskártyát és a liftajtó kinyílt. Teljes erejével a padlózatra nehezedve lépett a felvonóba, mire az ajtó bezárult. Mostanra már ismerőssé vált számára az, ahogy a kabin előre-hátra ingott, és könnyed ásításra késztette.

Riki nem tudta, hogy Katze irodája hány emelettel volt az utca szintje alatt. A liftben nem volt sem panel, sem jelzőfény, mely az emeletet mutatta volna; egyszerűen megállt ott, ahol Katze erődje volt, s Rikinek csak ennyire volt szüksége, így nem zavartatta magát miatta.

A felvonó aligha volt az egyetlen furcsa dolog Katze irodájában. Nem pusztán egyszerűség az egyszerű-ség kedvéért alapon, a férfi száműzött minden lényegtelent vagy haszontalant a környezetéből. Irodája egy szervetlen fekete dobozhoz volt hasonlatos. Nem számított, hogy Riki hányszor járt ott, még mindig beléhasított.

Katze egy kényszeres-rögeszmés benyomását tette rá. A helyből áradó furcsa kisugárzás hatására a fiú szüntelen zavarban volt. Másrészről viszont bármennyire zavarba ejtő volt is a hely Riki számára, kit velejéig átitatott a nyomornegyed káosza, az iroda egyértelműen androgün légköre főnöke személyiségének tökéletes kiegészítője volt.

Az ugyanabból a söpredékből való közös származás révén, Riki képtelen volt nem érezni a köztük húzódó szakadék mértékét minden egyes alkalommal, hogy idejött. Kétségtelenül ez lehetett a befutott ember és a még sehol-senki beosztottja közti eltérés.

A fiú jelenlétére ébredve Katze a szokásos üdvözlő pillantást vetette feléje. Ám mikor a szokásostól eltérően nem lökte félre a számítógépterminált az írósztalán, Riki kitalálta, hogy ezúttal rosszul időzített. A sarokban álló díványra tekintett – az irodában található egyetlen olyan tárgyra, ami kicsit otthonosabbá tette a helyiséget.

Az általában neki fenntartott helyen két kölyköt látott egymás mellett ülni.

-  Hát ezt aztán nem vártam – gondolta. – Azt hiszem, mindig mindenből van egy első alkalom.

Már amennyire tudta, Katze sosem engedett olyan embereket az irodájába, akik nem kapcsolódtak valamilyen módon a munkájához. Gyerekeket pedig végképp nem.

A kölykök nem igazán az aranyosság benyomását tették rá, mivel inkább jóképűek voltak. Szemük és szájuk angyali volt. Felületes vizsgálat alapján nem tudta volna megmondani, hogy milyen idősek lehettek. Ilyesfajta vonzerő volt az övék.

Oly tökéletesen ültek egymás mellett mint egy babapár, a sivárul berendezett szoba egyetlen ékeként. Riki képtelen volt nem eltűnődni azon, hogy nem-e egyszerűen csak azért voltak ott, hogy eltereljék a figyelmet. Visszafogta magát, hogy ne nevessen a nyilvánvaló viccen.

Mindkettejüket rég letűnt idők divatját idéző, fényűzően pazar tógába göngyölték, méginkább titokzatos aurát kölcsönözve ezzel a kilétüknek. Mindezt felmérve Rikiben az a gyanú támadt, hogy Katze – ki bárminemű magyarázat nélkül továbbra is csak a billentyűzeten pötyögött – mindezzel valamiképp próbára akarja tenni őt.

A vérvörös fülbevalót viselő fejét szőke haj keretezte, mely még távolról nézve is puha tapintásúnak tűnt. Riki agyában felötlött ama Blondie hosszan leomló és pompázatos aranyhajának képe. Felidézve magában a fájdalmas érzést, mely olyan volt mintha csak apró csontot nyelt volna, megköszörülte a torkát.

A másik gyerkőc fényesen ragyogó fekete haja, mely az övének kiköpött mása volt, gondosan egyenesre vágva annak vállára hullt.

Talán hogy méginkább faragott vonásaikra vonják a figyelmet, homlokukba egy-egy hatalmas zafírt ültettek. Riki nem volt az ékszerek szakértője és értékük is éppoly kevéssé érdekelte őt, de nem volt kétsége afelől, hogy mind rubin fülbevalóik, mind a homlokukban lévő zafírok valódiak voltak.

Ugyanakkor azt is meg tudta mondani, hogy a két kölyök jó munkát végzett atéren, hogy elrejtse azt a földöntúli esszenciát, mellyel rendelkeztek – habár egész idő alatt továbbra is szorosan lecsukva tartották szemüket, egyetlen pillantással sem véve tudomást az ő jelenlétéről.

-  Bocs, hogy megvárakoztattalak – szólalt meg végre Katze. – El kellett rendeznem néhány dolgot. A vártnál kicsit tovább tartott, míg olyan ponthoz értem, ahol félbehagyhattam.

Egy megkönnyebbült sóhajhoz igencsak hasonlatos hang kísérte a magyarázatot.

-  És Alec?

-  Hármas raktár – válaszolta Katze tömören Riki társának felemlítése hallatán. A férfi épp azon fáradozott, hogy összeállítsa a rakomány-jegyzéket a teherszállítmány számára.

Már a legelső alkalommal, mikor először együtt dolgoztak, Alec szárnyai alá vette az új fiút.

„Egy kép tán ezer szóval felér, de nézni és csinálni nem ugyanaz. Lényegében a tapasztalatról szól minden.” – volt Alec szavajárása. Az utóbbi időben azt az új szokást vette fel, hogy az előkészítő munkálatokat teljes egészében, valamint még néhány furcsa melót Rikire hagyott, így ő a szállítmányokhoz szükséges források előteremtésére összpontosíthatott.

 „Lényegében a tapasztalatról szól minden.”

S mindez túlontúl egyszerűen hangzott Riki számára. De mint az inas, kit keményebben dolgoztatnak mint másokat és mégis azt kell látnia, hogy könnyen jön-könnyen megy társa számlájára írják az egészet, Riki nem tudott nem arra gondolni, hogy Alec csak a saját munkamennyiségén akart csökkenteni.

Habár korábban már hallott róla, hogy a melót ezúttal egy csomag szállítása jelentette a határos Laocoon körzetbe, Riki annyira azért nem lepődött meg. Egyedül a szemöldökét vonta fel, mikor megértette, hogy a „csomag” két kölyökből állt.

Az is sokat elárult a gyerkőcök származásáról, hogy nem a közvetlen útvonalat, hanem egy teherszállítmányt vettek igénybe.

-  Ja, de azért mégiscsak két kistacskóról van szó – gondolta Riki. Életének ezen a pontján, ha saját személyes hajlamait a többiekéhez hasonlította, aligha tartotta magát moralistának. De ha perverzekről és serdületlen gyerekekről volt szó, ő egyikhez sem nyúlt volna.

Semmin sem változtatna, ha egy mezei futár felkapná emiatt a vizet. Ám másrészről...

Miután mégegyszer alaposan végigtekintett a pároson, Riki gúnyosan oldalra billentette a fejét. Egyszerűen nem értette. A fene a lyukasztott füleikbe és a homlokukat díszitő bindibe – egyetlen pillantás alatt rájött, hogy ezek nem valami átlagos, középszerű háremben nevelkedtek. Már amennyire ki tudta venni fedetlenül hagyott vonásaikból, a legmagasabb szintű Pet-ek voltak.

Az a fajta öleb, melyet hátsó csatornákon keresztül is árultak. Figyelembe véve a kereskedők azon vastörvényét miszerint az eladásra kerülő árunak alapos minőségi ellenérzésen kell keresztülmennie, felfoghatatlan volt, hogy mindkettejük egyazon mód vak legyen. De ez nem olyasféle kérdés volt, amit az orruk előtt felhozott volna.

Katze világosan kifejtette az adott helyzetre vonatkozó rendelkezéseket, mire egyik asszistense bebugyolálta, majd kivezette a párost a szobából. Rikinek nem kellett a szájába rágni: Semmi szükség rá, hogy felhánytorgass dolgokat. Csak végezd a munkád. Mégis, a tudásvágy felülkerekedett a szilárd elutasítás bizonyosságán.

Ám Katze egyenesen a lényegre tért:

-  Ezek egy Layana-féle különleges kiadás voltak.

Rikinek egy pillanatra elakadt a lélegzete.

-  Nem számolta fel a boltját már jóideje?

- Ez az, amit per pillanat a nyilvánossággal elhitettek. De vannak fanatikusok mindenfelé, akik készek rá, hogy teletöltsenek pénzzel bizonyos zsebeket annak érdekében, hogy olyan játékbabákat kaparithassanak a kezükbe, mint azok. Ha valaki nem képes rá, hogy nyíltan és becsületesen kezelje veleszületett hajlamait, akkor az illegalitáshoz fordul. Az üzletember számára minden egy kielégítetlen kereslettel indul, és onnan nő tovább.

Katze közömbösen állt hozzá az élet ezen tényeihez, saját érzelmeit számításon kívül hagyva. Riki ezzel szemben képtelen volt elrejteni az arcára kiülő undort. Katze sem cinikus, sem gúnyos mosolyt nem villantott fel válaszképp, hanem ugyanabban a közönyös hangnemben egyszerűen kijelentette:

-  Nem a Piac dolga eldönteni, hogy mi csúnya vagy mi szép. A te egyetlen dolgod az, hogy jól végezd a munkád. Hagyd abba ezt a sok gondolkozást.

-  Ja, mindezt értem is én, csak... – volt minden, amit Riki ki tudott nyögni, visszanyomva a torkában feltörő epét.

Layana Hugo. Egyedül a név élte túl a legendás építményt, mely Riki számára nem volt több merő szóbeszédnél. Egyszer valamikor a harsányan neonfényes midasi utcákon ez volt az a hely, melytől az embereknek borsózott a háta. Túl sötét egy név ahhoz, hogy a személyes vágyak holmi egyszerű kielégítését szolgálja; szörnyűségek boltja volt, mely még a legliberálisabb élvhajhászokból is zsigerekbe hatoló undort váltott ki.

Hölgyek és urak egyaránt. Nemes lelkű szilárd jellemek, s tiszta szívű emberek. A férfiak és nők „hímmé” és „nősténnyé” alacsonyodtak, kikből kiszakadt minden józan ész és alaperkölcs, ahogy a vad és nyers emberállat napvilágra került.

A fiúk és lányok, kiknek szexuális szolgáltatásait Layana Hugo óra alapú számlázással árulta, oly gyönyörűek voltak, hogy döbbent tekintetet váltottak ki mindenkiből. De egyikük sem volt testileg teljesen ép.

Még ha a deformitások magából a természetes öröklődés folymatából fakadtak is, véletlen mutáció által előállított kimérák voltak. Génmanipulációval tudatosan hozták őket létre. Mindezt a tökéletes megjelenés utáni lelketlen hajsza keretén belül. Szánalmas, hogy mennyire.

Ámde a sok munka mind nemcsak azért folyt, hogy a világ előtt felvághassanak teremtményeikkel. Ezeknek a „tündéreknek” más egyéb célja nem volt, csakhogy elferdült deviánsok szexbabái legyenek.

Mind vak volt; nem is annyira amiatt, hogy a fogyasztók ízlésének kedvében járjanak, mint inkább azért, mert ezáltal a vásárló is kevésbé állt tudatában saját ferdeségének. A látásigény megszűnésével a maradék érzékeket is arányos mértékben kiélesíthették.

Annak érdekében, hogy a vásárlót megóvják az esetleges véletlen harapástól és hogy rizikómentes orális szexet biztosítsanak, egy bizonyos életkort elérvén a fogakat eltávolították. Ilyeténmód már fiatal koruktól kezdve kizárólag a hálószobát érintő képességekre okították őket. Mutáns szexbabák, kik egy életen át sosem lépték át a számukra berendezett szoba küszöbét.

Ha rájuk gondolt, Riki ugyanazon mód reagált, mint mikor a nyomornegyed bűzös szagát érezte. Feléleszthetetlenek, de élnek. Élőholtak. Mindössze egy „szabadság” nevű börtöncellában való elrothadást jelentő, kétségbeesett elkeseredettség. Több olyan perverz, a „normális” szexszel elégedetlen, úgynevezett „műkedvelő” volt a világban, mint amennyi őt érdekelte volna.

Az egyéni szexuális devianciák szellemi súlya túlságosan naggyá vált ahhoz, minthogy azt egy adott személy kezelni tudta volna. A midasi Gyönyörnegyed létrejöttére magyarázatot szolgáltató indok az volt, hogy megbocsássa és elfogadja mindezt a frusztrált és önmagától semmit meg nem tagadó testi vágyat, befogadja és valóra váltsa azt.

Sőt mi több, nem kellett amiatt nyugtalankodni, hogy egy magánjellegű vágy túlkapásai esetleg nyilvánosságra kerülhetnek. Senki sem fecsegte volna ki emezen titkok egyikét sem. Nem volt szükség rá, hogy az ügyfél veszélyes kockázatot vállaljon. Egyfajta Shangri-la volt ez, ahol az ember szíve szerint bármit megtehetett.

Számtalan, a megannyi lehetőségtől elcsábult látogatóra lehetett számítani visszatérő ügyfélként, s ez adta okát annak, amiért az örökéletű midasi éjszaka sosem ért véget.

Aztán egy sikeres üzletember, egy arisztokratikus család sarja, kiről legendák keringtek az Államszövetség csillagrendszereiben, olyannyira hozzánőtt az egyik ilyen mutáns szexbabához, hogy a végén – testben és lélekben egyaránt megsinylődve – egy öngyilkos robbantással a levegőbe röpítette magukat.

Az önmagát megsemmisítő nemesember méltóságteljes és magas szellemű pacifista hírében állt. Az ebből származó botrány következményeként Layana Hugo, a perverzió helyi bajnoka eltűnt a város utcáiról.

Habár sem pénzzel, sem társadalmi ranggal nem rendelkezett, a Layana Hugo név ismertté vált a csillagrendszer távolabbi részein is, s azok is beszélni kezdtek róla, akiknek semmiféle kapcsolata nem volt Midasszal.

Ha csak csendesen kinyírták volna magukat ahelyett, hogy egy gondosan megtervezett vad győzelem tündöklő ragyogása közepette tűnnek le, a botrány mértéke jelentősen mérsékeltebb lett volna. A férfi, hacsak számításba vette volna a saját és a családja jóhírét, a sötétben hal meg s a haláluk hátterében álló igazságot a feledésnek adja át.

Ám ehelyett azt választotta, hogy nagyon is nyilvános halálba viszi az ő mutáns szexbabáját, megválaszolatlanul hagyva a megfejthetetlen talányt, hogy mégis mi késztette megbomlott agyát arra, hogy ily látványos módon vessen véget az életének. Rokonai először meg voltak győződve róla, hogy csak egy véletlen baleset volt, vagy hogy valami összeesküvésbe keveredett, tán terrorista akció áldozata lett. A galaktikus média figyelme Midasra összpontosult.

Attól félvén, hogy az események káros hatása tönkreteheti a Gyönyörnegyed „rizikómentességének” legendás imázsát, a midasi felsőbb vezetés gyorsan és csendesen nekiállt az ügy eltussolásán dolgozni.

Ennek az embernek az ijesztő és botrányos halála – egyes állítások szerint az Államszövetség csillagrendszerének igazmondó hirdetőtáblája – veszélybe sodorta mindazokat, kiknek jóhíre szintén az Államszövetséghez kötődött. Lángra lobbanthatta volna a szikrát, mely azokat is megégette volna, akik Tanagura árnyékában éltek és dolgoztak.

Vagy legalábbis ettől tartottak.

Az általános elszörnyülés érzületével szembeszegülve, a férfi családja – még mindig a sötétben tapogatózva az üggyel kapcsolatban – azt követelte, hogy a hatóságok indítsanak teljeskörű nyomozást. Több mint elég pénzük és befolyásuk volt ahhoz, hogy szóemelésük meghallgatásra találjon, s ezzel lázas deliríumba kergették a médiát. A végén elegük lett a közvetítőikként szolgáló államszövetségi vezetők ferdítéséből és határozatlanságából. Saját kezükbe vévén a dolgot, az egész család összegyűlt és áttette székhelyét Midasba.

Elítélvén és feljelentvén a Midast, mely titkok leple mögé rejtette az eset minden részletét, és attól a meggyőződéstől eltökélten miszerint azért vannak ott, hogy felszínre hozzák az igazságot, senki sem volt képes az útjukba állni.

Vagy talán ez a család, mely uralma és fennhatósága alatt tartotta a galaxis minden más bolygóját csak a mennyei alkalomra vetette rá magát, hogy Amoit főhajtásra kényszerítse maga előtt. Ennek fejében arra a precedensek nélküli lépésre szánták magukat, hogy perbe fogták Tanagurát, hallatlan és égbekiáltóan mértéktelen követeléseket támasztva jóvátételként.

Midas, mely egészen addig megfontoltan hallgatott, belefáradt a család hangos méltatlankodásába s közzétette az ügy részleteit, melyek felkészületlenül érvén őket, sokkos némaságba döntötték mindannyiukat. Zavart családtagok estek egyhelyben össze.

Ezekután értesítették a médiát, hogy az egész incidens igazából egy arra irányuló összeesküvés, hogy tönkretegyék az ő hírnevüket. Hatalmas port vert fel, hogy minden adandó alkalommal elismételték ezeket a hisztérikus állításokat, ám semmit sem ért, hisz jónevük mélyre süllyedt a fertőben, s becsületük várva várt visszaállítása sosem érkezett el.

A precedensek nélküli botrány nyomában Layana Hugo démon kísértette pavilonjának ajtajait lelakatolták. Mégis ez mondhatni pirruszi győzelmnek bizonyult e valaha nemesi család számára – immár csak halovány árnyéka régi, dicsőséges önmagának. A zűrzavaros kalamajkák, melyekbe nomális esetekben a turisták keveredtek, csak nagyritkán kerültek bele a hírekbe, s sosem olyan mértékben, mint eme eset.

Mindez valóban megtörtént, állította Katze kajánul.

Időközben Layana Hugo illegalitásba vonult és visszatérése eltervezésének folyamatában volt. Az operációt kellő mértékben feltámasztotta ahhoz, hogy megkezdhessen személyreszabott szexbabákra leadott rendeléseket felvenni.

A férfi családja annak idején arra használta a pénzét, statuszát és befolyását, hogy államszövetségi vezetőket vezessen az orruknál fogva. Váratlan bukásuk keserves hatalmi harchoz vezetett a kormányzati elit köreiben. Az „összeesküvés” harsány vádja a végén aztán üresen kongott.

Vagy mégsem? Hát nem fonták továbbra is hálóikat gonosz emberek a sötétben? Tudná valaki is bizonyítani, hogy nem tették?

-  Nem számít, hogy ki milyen gazdag, a vér mindig meg tud romlani. Egy hatalmas szervezet összezúzza a kisembert, ám egyetlen gyenge láncszem elég ahhoz, hogy az egész épületet porba döntse – folytatta Katze.

-  Tényleg annyira romlott volt és tönkretett mindent, vagy hős volt? Nem inkább az érintetteknek kéne ezt eldönteniük, nem pedig holmi kívülállóknak?

-  Mindezt túlságosan irracionálisnak találod?

-  Számomra teljesen mindegy. Nálam úgy áll, hogy ami mások számára helyes meg jogos, az a igazságnak csak egy verziója a sok közül. Mindenestre úgy teszek, ahogy én azt megfelelőnek tartom.

-  Még akkor is ha tudod, hogy így az előtted álló személy le fog nézni? – nézett Katze hamuszürke szemével keményen Rikire.

Valami miatt a fiúnak megakadt a lélegzet a torkában. Képtelen volt félrepillantani. Nem értette, hogy Katze miért mondana ilyet, de hinnie kellett, hogy más oka is volt annak a férfinak a történetén túl, aki romlásba döntötte a családját.

Ez nem vallott a férfira. Rikinek az volt az érzése, hogy rideg és közömbös maszkjának egy hasadékán keresztül egy pillanatra megpillantotta a valódi Katzét.

-  Talán ha nem lehet szó kiegyezésről, megtanulsz együttélni vele? – mondta Riki, szükségét érezvén annak, hogy valamit mondjon Katze súlyos tekintetének kereszttüzében. – Ha egyszer rájössz arra, hogy néhány ember sosem lesz boldog melletted és ezt képes vagy elfogadni, végre felhagysz azzal az elcseszett próbálkozással, hogy valamiféle szent legyél, nem gondolod?

Riki olyan dolgokról beszélt, melyeknek csak nagyritkán adott hangot.

-  Ha csak két kezed van, amivel a legfontosabb dolgokba kapaszkodhatsz az életben, nem számít, hogy mennyire nem tetszik, a harmadiknak annyi, mennie kell.

Általános igazság volt, hogy soha egyetlen emberi lény sem tudott vágynak oly erősen engedni, hogy az megtegye a magáét. A nyomornegyed lakóinak keze, kik engedtek eme vágyuknak, csak üres reményekkel és álmokkal volt tele. Ám Riki észbentartotta e meglátást: Csak két kezed van, mellyel az életben legfontosabb dolgokba kapaszkodhatsz.

A mondás jelentőségének súlya még most is mélyen rá volt vésve az azt idéző fiú arcára.

-  Tehát megszabadulsz mindentől, amit nem tudsz a két markodban tartani? – dünnyögte Katze magában, száját elhúzva miközben a szavak jelentésén tűnődött. S ahogy így tett, a férfi rezzenetlen, érzelemmentes arcán hasadékként átfutó sebhely remegni látszott. A heg kivívta Katze számára az „Acélhideg Sebhelyes arcú” becenevet.

Rikit meglepte a reakció váratlan élénksége. Katze előkötört egy cigit kedvenc cigarettatárcájából és gyakorlott könnyedséggel meggyújtotta. Mélyen leszívta, majd lassan kifújta a füstöt; egy, Riki számára már igencsak ismerőssé vált látvány.

-  Értem. Tehát ebből állna a te rendíthetetlen életfelfogásod – tért vissza Katze szokásos önmagához. – Nem emlékszem rá, hogy Guardianban valaha is bármi hasonlót tanultam volna. Magadtól jutottál erre a következtetésre, vagy valaki más jóvoltából?

Guardian felemlítése váratlanul érte Rikit. Normális körülmények közt mikor Katze négyszemközt beszélt vele, a férfi soha egyetlen szóval sem hozta fel a nyomornegyedet. Elsőkörben, soha nem bonyolódott hosszabb társas értekezésekbe a munkát nem érintő témákkal kapcsolatban.

Riki képtelen volt rájönni a dolog nyitjára, de Katze aznap a normálistól eltérően viselkedett. Az utóbbi időben a fiú úgy érezte, hogy különös szél fújt arrafelé, egy rejtély melyet képtelen volt megoldani. Furcsa érzés volt, habár nem taszító, így csak a képzelete számlájára írta.

A fekete piacon csak egyetlen egy személy, egy söpredék testvér volt, akivel közös múlton osztozkodtak. Nem állt szándékában teljes hitét belevetni ebbe a ténybe, de Kazte létének kőkemény valósága egyfajta iránytűvé vált a számára. Nem volt mit tagadni, ez megnyugtatta őt.

-  Aire mondta nekem, amikor elhagytam Guardiant.

-  Aire? Ó, a cellatömbötökre felügyelő nővéretekre gondolsz?

-  Ő nem a nővérem volt, hanem a barátom.

-  Szóval egy blokktárs?

-  Nem egészen. Nem Donny volt – mondta Riki, nyíltan a söpredék körében a szoros személyes barátot jelző szlenget használva. – Mary volt.

Ezzel arra utalt, hogy közeli munka- vagy kartárs volt.

Katze röviden habozni látszott a szavak az adott helyzetben való használatának hallatán. Egy mozdulattal, mely ahhoz volt hasonlatos ahogy horgász tekeri fel orsójára a zsinórt, leverte cigarettája végéről a hamut.

-  Nem Donny, hanem Mary, mi? Te aztán igencsak szőrszálakat hasogatsz itt.

-  Nem én vagyok az, aki szőrszálakat hasogatott – válaszolta Riki enyhén szomorkás kifejezéssel az arcán. – Ők voltak azok.

Nem számított, hogy hány év telt el azóta, hogy elhagyta Guardiant, voltak dolgok, melyek sosem változtak.

Katze sem nem mosolygott, sem nem vágott gúnyos grimaszokat – mindössze néma tekintettel nézett rá.

Rikinek nem voltak „barátai” Guardianban; csak félénk bámészkodók és távolságtartó nézelődők, meg karmukat kieresztő és agyarukat előbb vagy utóbb kivillantó ellenségek. S mégis, ott volt ez az egy gyógyító jelenlét, mely megértette őt.

Csak munka- és kartársakkal osztotta meg a múltját és a gyermekkorát. Az a fajta viszony, melyet őszinte szívvel „barátságnak” nevezhetett volna annyit ért, mintha nem is lett volna. Guardian, az egyetlen úgynevezett éden Ceresben Riki számára sem mennyország, sem pokol nem volt, hanem egy elzárt elmegyógyintézet.

-  Hát persze. És? Ha jól értem, Aire az egyik rangidősöd volt?

-  Nálam három évvel idősebb, a pontosság kedvéért.

-  Guardianban három év felér egy élettel. És a nőknek aztán jól fel van vágva a nyelvük. Igencsak koraérett lány lehetett, ha abban a korban ilyen bölcs tanácsokat osztogatott.

-  Gondolom. Én csak azt tudom, hogy gyönyörű volt. Mindenki Szent Langeais-nak hívta őt. Az Angyalnak.

Egy szikrázóan platina szőke lány, hullámos hajjal és két hatalmas smaragdra emlékeztető szemmel. A dajkáknak – ahogy őket nevezték – gyakori szokásuk volt tetőtől-talpig felöltöztetni és jól kicsípni őt. Aire úgy ragyogott, akárcsak a mennyezeteket díszitő festett angyalok.

-  Nehogy aztán elcsavarogj nekem valamerre Riki, oké? Te vagy az én szerencsehozó talizmánom. Megígéred nekem, hogy mindörökre velem maradsz?

Semmi sem okozhatott annyi gyönyört ezen a világon, mint az Aire cseresznyepiros ajkain legördülő szavak vagy a jóéjt puszi, melyet azzal az elbűvölő szájával adott. Oly régen történt, az emlék mégis frissen élt az emlékezetében. Akkoriban Aire volt az ő egész világa.

S aztán az a nap, a felfordulásban körbevisszhangzó kiáltások és sikolyok. A végeredmény az a korábban még senki által nem látott felnőttek egy őket lerohanó és kicsiny világukat darabjaira szaggató hordája volt. Ahogy Riki most gondolt vissza rá, az volt az a pillanat, mikor az álom véget ért és minden más elkezdődött.

Az akkori Riki semmit nem értett. Minden amit tudott az az volt, hogy hozzá volt kötözve a sors kegyetlen kerekéhez és hogy gyermekként nem tehetett ezellen semmit.

De Riki érzelmekkel átfűtött emlékei csak kevéssé indították meg Katzét.

-  Aha. Úgy hangzik ez nekem, mint valami kivétel a szabály alól. Annak a helynek a törvényei szerint, az én időmben minden kölyök egyformának számított. Senki nem szólt volna hozzájuk ilyen szerényen, vagy szúrta volna ki bármelyiküket is, hogy különleges bánásmódban részesítse. Ennyire megváltoztak volna a dolgok az ottléted alatt?

A Katze szavait átható közömbösség Riki bensőjébe mart. Ő és a férfi két teljesen különböző világról beszéltek. Riki megacélozta a gondolatait és megőrizte hidegvérét.

-  Nemcsak szimpla hazugság az, hogy minden gyerek egyforma és egyformán szeretetreméltó? Azokat a kölyköket, akik azt teszik, amit mondanak nekik és akiket könnyű kezelni szeretetreméltónak bélyegeznek. A makacsokat, akik nehezen fegyelmezhetőeknek bizonyulnak nem. S még közülük is azok a kis szemetek a legrosszabbak, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a dolgok úgy legyenek, ahogyan azt ők akarják. Mindenki tudja, hogy így van, habár senki sem akarja kimondani. Még a cellatömbbeli anyám is megmondta, hogy én egy problémás gyerek vagyok, kiben az együttműködés szellemének mégcsak leghalványabb árnyéka sincs meg – biggyesztette le az ajkát keserű fintorral.

Látszólag azért, hogy megragadja mondanivalójának lényegét, Katze elnyomta a cigijét.

-  Nos, anya vagy nővér, a végén mind emberi lény, nem? Gyerekekről vagy társakról legyen szó, kell hogy valami alkímia legyen köztük – mondta.

Ezt zárszóként véve, Riki így válaszolt:

-  A hármas raktárba megyek. Majd találkozunk.

Megfordult, hogy elhagyja a szobát és munkához lásson, s miképp várta, Katze nem próbálta megállítani őt. Riki a felvonóhoz ért, nehéz sóhajt hallatva ahogy az ajtók szétnyíltak.

-  Mary, mi?

Hihetetlen mégcsak rágondolni is, hogy életének ezen a pontján képes volt felidézni egy ilyen szót. Egyedül nyolc másik ember – a seregtársai – osztozott vele a Guardianon túli múlton. Nem tudta volna abszolút bizonyossággal megmondani, hogy honnan is jöttek, egyedül azt, hogy ameddig csak vissza tudott emlékezni, teljesen természetesnek tűnt, hogy együtt vannak.

A ragyogó színekben úszó, angyalokkal, tündérekkel és sárkányokkal díszített szobája; a pihe-puha ágya; az édes álmokba zuhanás; a gondtalan mosolyok és a bódító illatok – Riki nem tudta, hogy miféle hely volt az, s nem nem is akarta tudni. Mert bizonyos értelemben az a világ volt, amelyre neki szüksége volt.

„Bonbonok” volt a szó, mellyel Rikit és a többieket illették az őket olykor-olykor meglátogató emberek. A fiú utálta, amikor megjelentek.  Azon a napon senki sem hagyhatta el a szobáját. Senki sem mehetett ki játszani egész nap. S ami még rosszabb volt, a gyümölcslé, melyet azon a napon a dajkák készítettek húgyízű volt. Riki mindig szarul érezte magát tőle.

Mi a fenét jelentett mindez? Az álomvilág, melyben addig éltek hirtelen darabjaira hullott szét, és Riki életében először tudta. Rájuk erőszakolták az igazságot, akarták vagy sem. Az együttérzően sajnálkozó guardiani felnőttek szerint ők imádnivaló gyerekek voltak, akik a felnőttek vágyainak kiszolgálásáért lettek feláldozva.

Létezésük okának sokkoló felismerése, önbecslésük nyílt visszautasításának teljes felmérése. Velejükig megkövültek a megrázkódtatástól.

„Mostantól ez az új családod.”

„Többé már nincs miért aggódnod.”

„Ami volt elmúlt, s nem lehet meg nem történtté tenni” – mondták nekik az ezen szavak mögé bújó, szánakozó tekintetek, ahogy befolyásuk hálóját szőtték köréjük.

Talán azért, mert Riki volt a legfiatalabb, vagy a „tanácsadásnak” nevezett orvosi kezelés következményeként, az emlékezetében itt-ott felötlő emklékképek homályosnak és az idő ködétől megfakultnak tűntek. De ha épphogy csak alig volt képes felidézni blokktársainak arcát, akikkel hat és tizenegy éves kora közt együtt élt, akkor hogy lehetett az, hogy oly tisztán emlékezett ottani barátainak nevére és vonásaira...?

A platina szőke Aire. Lean kékes fekete kobakja és jégkék szeme. Sheila izzóvörös sörénye és borostyán írisze. Ghil makulátlanul fehér üstöke és skarlátvörös tekintete. Heath egyenesszálú, mézszőke haja és barna pillantása. Raven ezüstszín buksija és szürke szeme. Nem számított, hogy hány év telt el azóta, elméjében minden arc mindörökké fiatal maradt.

Addigra mire Riki tizenhárom évesen elhagyta Guardiant, számuk ötre esett vissza.

A nők, akik egynap képesek voltak gyermeket szülni, Guardian köztulajdonává váltak, nem szenvedtek hiányt semmiben. Lett légyen az bármily érzelmi- vagy elmezavar, így vagy úgy de számukra az út el volt egyengetve a Guardiannak nevezett új család tagjává válása felé.

Ahogy Raven mondta, „A semmirekellő fiúk a lányokból húznak hasznot”. A végén az egyetlen túlélő közülük Riki lesz.

Heath, Ghil és Raven – a környezetük erőszakos felfordulását kísérő nyomás és stressz oly könnydén zúzta őket össze. Túlontúl eltérő gondolkodásúak, túlságosan eretnekek voltak Guardianhoz, kezük-lábuk megkötve a rendelet által, mely szerint minden „egyformán egyenlő”.

-  Ne válj olyanná, mint én! Ígérd meg! – könyörgött Heath, ki egyidős volt Airéval, s könnyek gyűltek a szemébe ahogy megragadta Riki kezét.

-  Én is teljesen ki vagyok nyiffanva – voltak Raven búcsúszavai, szeme üveges, hangja mint a repedtfazék.

-  Tutira nem leszek olyan, mint ők! – állította váltig Ghil. Majd megviselt, szörnyen eltorzult kifejezéssel az arcán: – Sajnálom... Sajnálom, Riki. Én megpróbáltam... Én megpróbáltam, de...

A hangja elhalt, mire Riki megragadta a kezét. Ghil zokogott ahogy belékapaszkodott. Megtört hangon nyöszörögve és szipogva, őhozzá ragaszkodva, karjai mint vékony botok – szánalmas egy látvány.

De valamit mondania kellett.

-  Minden rendben. Minden rendben. Nem kell hogy tovább próbálkozz... – simogatta meg Riki a fiú fakó, töredezett haját.

Másnap hallotta, hogy Ghil úgy távozott el mintha csak szúnyokált volna. Riki némán sírdogált. Azt mondta neki, hogy hagyja abba a próbálkozást; hát nem ezért illant el Ghil akaratereje, hogy éljen és szakadt meg élete fonala...?

A gondolat bűn módjára szorította össze a szívét. A fájdalom elviselhetetlenné vált.

-  Tévedsz, Riki – ölelte át Guy. – Te csak jóéjt puszit adtál Ghilnek. Azt akarta, hogy te azt mondd neki, hogy rendben van ha végre álomba merül. A végén boldog volt.

Először egy, aztán kettő, majd három barátja ment el. Riki volt az utolsó, aki maradt. Nem tudta, hogy szerencsésnek tartsa-e magát vagy se. Mindenesetre Guardian egész történetében nem volt mégegy hozzá fogható bajkeverő. Az „anyák” és a „nővérek” mindegyikének legrosszabb rémálma.

Mindezek ellenére, bizonyos értelemben Rikin áldás ült. Habár ebbe az álságokkal és hazugságokkal teli „édenkertbe” volt bezárva, volt olyan szerencsés, hogy ráleljen arra az egyetlen személyre, aki meg tudta érteni őt: Guy-ra.

Az azelőtti napon, hogy elhagyták Guardiant, Aire eljött őket meglátogatni.

-  Riki – mondta. – Vésd jól az eszedbe: csak két kezed van, amivel az életben egyedül igazán fontos dolgokba kapaszkodhatsz. Nem számít, hogy mennyire tartod kedvesnek azt az esetleges harmadikat, mennie kell. Sose ereszd el azt, ami fontos. Ne hibázz. Ha egyszer elengedsz valamit, nincs már mód rá, hogy visszakapd.

A lányokat, mikor elérték a kort és menstruálni kezdtek, áthelyezték egy másik épületbe, ami után már alig lehetett látni őket. Ám mivel az indulás napja volt, Aire engedélyt kapott rá, hogy meglátogathassa Rikit.

Mivel elég régóta nem látta őt, a lány igazán felnőttnek látszott. Egy pillanatig a fiú csak bámult rá. Aire egy, majdnem a felismerhetetlenségig tündöklő, fiatal nővé vált. Nem vetkőzte le magáról a női nem nyers kisugárzását, ám mégis úgy tűnt, mintha a gyönyörű angyal felszállt volna a mennybe és istennővé vált volna.

Egynap talán majd szárnyakat növeszt és felreppen magasra az égben, Ghillel és a többiekkel együtt. Ez volt az a látvány, mely Rikit gondolatban kísértette.

Aire oly kedvesen tartotta a karjaiban őt, mintahogy azelőtt is tette. „Vésd az eszedbe mindörökre – sohase ereszd el – ne hibázz.” A lány szavainak őszintesége mélyen beitta magát a lelkébe és szívét megtöltötték az érzelmek, beszédre képtelenné téve őt.

S azzal a szoros medveöleléssel Aire mindörökre kilépett az életéből.

Az engedélyezett útvonal követése maximális sebességen a hivatalos ugrókapuig, három napos repülőutat jelentett a Veran csillagrendszer határmezsgyéjén található Laocoon körzetig.

Ezalatt az idő alatt, mint mindig, Riki úgy kezelte a két babát, mintha csak árucikkek lettek volna. Nem vesztegette az időt haszontalan csevegésre és mindent úgy csinált, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, üzleti stílusban és fennakadás nélkül.

Androidok kísérték őket az úton, melyek 24 órás őrként valamint pesztrákként szolgáltak, s így a mindennapos élet a hajón viszonylag bonyodalommentes volt. Ám Riki képtelen volt a kényelmetlen érzést levetni magáról. Egyedül a hűvös látszat folytonos fenntartása jelenthetett számára mentsvárat az ily megtévesztő, csalóka csúfsággal szemben.

A fajok evolúciós eredete és az élet misztériuma mostanra már kikerült az istenek hatásköre alól. Mindazonáltal, a sors vállukra nehezedő súlya nem egyenlőképp lett szétosztva. A báránykáknak, kik mit sem tudtak azon kívül, ami ahhoz kellett, hogy börtönük falai közt túlélhessék az éveket, mindössze azt kellett tenniük, amit mondtak nekik és elfogadni bármit is tartogasson számukra az élet.

Másszóval, aki nem dédelgetett álmokat, az nem fájlalt semmit.

Egy héttel később.

Miután az áru mindennemű baleset nélkül le lett szállítva és Riki visszatért Midasba, Alec meghívta őt egy kör kemény ivászatra, hogy ezzel vidítsa fel. Riki kizárólag ezen egyetlen alkalommal áztatta el magát, s szüksége volt valamifajta figyelemelterelésre.

Az ital túlsűrűsödő ködének hátán, hosszú idő óta először elment meglátogatni Guy-t. Azonban igencsak ésszerűnek mondható az a feltételezés, miszerint a jó nagy adag pia nélkül a szervezetében soha nem lett volna képes annak szeme elé kerülni.

Riki nem sokkal azután, hogy úgy döntött Katze futárává válik, kilépett a Bisonból. Habár puszta kifutófiúként kezdte, és bár végezze a Sebhelyes arcú ölebjeként, nem hitte, hogy képes lett volna mindkettőt egyszerre csinálni. A többi futár és Katze is ezen a véleményen volt. Senki sem tudta, hogy mindez milyen messzire fogja elvinni őket, de miután ráléptek a választott útra, világosan meghúzták a határvonalat.

Mindegyikük akart valamit ezért cserébe – Riki azonnali célja is ez volt. Nem tartott a kudarctól. Egy söpredék korcsnak nem maradt semmi vesztenivalója. Rövidlátón hunyorgó szemei a jövőre vakok, a nyomornegyedben hamvadó jelen egy soha be nem köszöntő apály volt. Innen márcsak felfelé vezetett út.

Vagy legalábbis így hitte. A valóságban Rikinek megvolt a maga köteléke a Bisonhoz, ám nem fűzte hozzá semmi különleges elvakultság, sem nem kötötte őt bárminemű elkötelezettség a Melegvájat legnagyobb rosszfiúja címhez.

Az egyetlen dolog, amit nem engedhetett meg magának, hogy elveszeítsen az saját önbecsülése volt. Amit meg akart őrizni, az a kapcsolat volt Guy és őközte. Ha jobban belegondolt, erről volt szó.

Saját kezdeményezésből sosem folyt bele a hatalmi harcokba. Sosem vetemedett rá, hogy eltakarítsa a maradékokat, vagy hogy az alkalmat lesse és a háttérből előosonva magának ragadjon valamit.

A maga módján, ő egyszerűen csak félresöpörte a véletlenül rátaláló szikrákat és parazsakat. Ez volt az utolsó dolog, amire bárki is számított miután a Bison hírnevét azzá építette ki amivé.

Riki kezdettől fogva gyűlölt „lődörögni”. Mégha ez azt is jelentette, hogy árral szemben úszik, nem állt szándékában megjátszani magát. Nem volt jó benne, hogy félretolja az egóját és együttműködjön másokkal, s épp ugyanannyira égbekiáltóan utálta ha ráerőszakoltak szívességeket.

Riki úgy vette magára a Bison irányítását, ahogy azt a helyzet követelte, s azt tette, amit tennie kellett, úgy ahogy ő akarta. Egyedül nem lett volna rá képes. Ahol neki hiányosságai voltak, ott Guy töltötte ki az űrt. Luke mellette állt. Sid elkötötte az elvarratlan szálakat és Norris elsimította az egyenetlenségeket. Ez volt az, ami Riki szerint azzá tette a Bisont, amivé vált.

Ám nem akart annyira a névhez hozzánőni, hogy csak azt csinálja, amit mások megkívántak. Ez nem azt jelentette, hogy Riki tönkre akarta volna tenni a Bisont. Mindössze olyanná változtatta ezt a pillanatot, melyet meg kellett ragadnia.

Sőt, csak még jobb ha ő félreáll és valaki más veszi át a helyét az élen. Vagy ha kapnak az alkalmon és új otthont találnak maguknak, ami az övék. Riki nem aggódott különösebben azért, hogy a Bison miként fogja Bisonként folytatni. Elhatározása mit sem változott, hogy kijusson a nyomornegyedből.

De őrültnek kellett volna lennie ahhoz, hogy azt higgye Guy és a többiek csakúgy megszakítanak minden köteléket a Bisonnal. Mégha az fel is bomlik, Rikinek nem állt szándékában elengedni Guy-t, mint párzótársát. Mégha kapcsolatuk jelenlegi állapota az elhidegüléssel is volt határos, ő maradt Riki szívének támasza, s ezen belátható időn belül semmi sem látszott változtatni.

„Sose ereszd el azt, ami a legfontosabb” – visszhangoztak Aire szavai a fülében.

Anélkül vált futárrá, hogy előtte kikérte volna Guy tanácsát. Ily megkésve már Riki nem szándékozott nekiállni eme önző tettén sajnálkozni, ám nem akarta Guy jelenlétének melegét elveszíteni.

De csak két keze volt, amivel az életében legfontosabb dolgokba kapaszkodhatott.

Saját afeletti büszkesége, amit meg tudott tenni – a kötelék, ami Guy-hoz kötötte – egy álommeló, amit érdemes volt csinálni – Melyiket engedhette meg magának, hogy eldobja?

Habár Katze igencsak meggyőző pózt vágott, Riki minél többet gondolt rá, annál jobban megfájdult tőle a feje. Még hosszú ideig nem állt rendelkezésére kielégítő válasz.

„Ne hibázz, Riki. Dobd félre és már soha többé nem kapod vissza” – döftek belé Aire szavai. Riki azon kapta magát, hogy eme dilemma szarvai öklelik.

Jobb lenne felhagynia ezzel az elméjébe immár mélyen bevésődött politikával? Ebben az esetben semmi mást nem kéne feladnia. De ha megengedte volna magának, hogy ily messzire elmenjen, miféle lélek lenne az, mi megmaradna a számára – gondolta magában Riki gúnyosan.

-  Riki? Mi a helyzet? Mi újság? – kérdezte Guy a váratlanul feléje tántorogó Rikit látva.

 Szemöldökét felvonta, de nem a másik abbéli szemtelenségének rosszallása vagy elítélése végett, amiért az birtokába vette az egyetlen kényelmes ágyat.

-  Te aztán kétséget kizáróan jókedvűnek látszol. Ilyen jól mennek a dolgaid? – köszöntötte őt Guy az ő szokásosan kellemes módján.

Jól mennek a dolgaim?

Nos, a munkáját kézbentartotta és dőlt a pénz. Így odaajándékozott Guy-nak pár üveg jóminőségű sört, mely ritka csemegének számított a söpredék körében. Valószínűleg ez volt az, amire a másik utalt amikor azt mondta, hogy „jól mennek a dolgai”.

Rendíthetetlen hangulatban volt. Agya furcsamód éber volt, bár a szíve sajgott. Egyfajta rossz közérzet, amit képtelen lett volna pontosan körülírni lehetett az, aminek hatására kibökte:

-  Csak figyeld meg, ahogy kikecmergek innen, Guy...

Nem, az hogy ilyen nyílt kijelentést tett Guy-nak lehetett a módja rá, hogy odataszítsa magát, ahonnan már nincs visszaút. Melyik a három közül? Bizonytalanság ragadta magával a gondolatait. Elkezdte gyűlölni saját magát.

Csak két keze volt, amivel az életében legfontosabb dolgokba kapaszkodhatott. Ha ez így van, akkor ahelyett, hogy rákényszerüljön és eleressze a harmadikat, majd szorosan markolja, mégha ez azt is jelentse, hogy a szájába véve vonszolja azt maga után.

Egy pillanatig Guy csak nézte, mintha a válasz szavai után kutatna.

-  Ja, tutira – mondta azon a gyengéd hangon, amihez Riki annyira hozzá volt szokva, szájának sarkát szárazon felkunkorítva.

Rikinek mégis sikerült nem észrevennie. Nem tudhatta, hogy szavai megannyi mérges tüskeként fúródtak Guy szívébe.