Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 6. fejezet


Hatodik fejezet

Aznapra Sasanban (8-as Zóna) egy aukciót terveztek a 3-as számú földalatti dómban.
Az árveréseket általában a Mistral Parkban (3-as Zóna) található kongresszusi központban tartották. Ez egy titkos aukció volt olyan árucikkek számára, melyeket nyilvánosan nem terjeszthettek. A fekete piac szponzorálásával, az árverést napi huszonnégy órában egy szoros biztonsági kordon zárta el a nyitást megelőző időszak alatt, mely kizárólag az engedéllyel rendelkezőknek hagyott bebocsátást.
5-ös számú terminál, földalatti 20. emelet. A rakodótér csendes és nyugodt volt. Miután leszállították a rakományt a Delvia-rendszerből az előírt H-085-ös teherhangárba, Riki égnek emelte az arcát és mélyen felsóhajtott.
Minden tökéletesen időben és zökkenőmentesen zajlott egészen addig, míg az árut fel nem vették a Delvián. Hirtelen egy mágneses vihar csapott le a semmiből, három napra lezárván az űrrepteret és késedeltetvén az egész operációt.
Alec-kel együtt felnéztek a Delvia dühös égboltján átcikázó plazma kondenzcsíkokra.
-  Most ugye csak viccelsz velem?
-  A kurva életbe!
-  Ez most tényleg megtörténik?
-  Ha ez valami vicc, hát én nem tudok röhögni rajta.
Ilyen és ehhez fogható haszontalan, halk megjegyzéseket mormoltak félig kábulatban. Amikor nem emberi hiba, hanem egy, a peremvidéken gyakorta előforduló természeti csapás okozott előre nem látható késedelmet, senkinek nem lehetett felróni azt. Az egyedüli dolog, amit tehettek az az volt, hogy megvárják, amíg az idő jobbra fordul.
Ebből kifolyólag a szállítmány az árverés napján, épphogy csak hajszál híján időben érkezett meg, alig az aukciós határidő lejárta előtt. Nem ez volt az egyik legpofásabb melójuk. S hogyha az árverésnek nem Sasan, a teljes mértékben befejezett turista-űrrepülőtér területe adott volna otthont, hát bárki könnyen rájöhet, hogy mi lehetett volna a dolog vége.
Riki mégcsak elképzelni sem akarta, hogy esetleg nem érnek oda időben.
Egy olyan nagy esemény, mint ez a titkos aukció nagy szerepet játszott a stresszben. A fiú számára ez volt az első alkalom, hogy ilyesfajta nyomás nehezedett rá. Alec, ki már rengetegszer átesett hasonló helyzeten, jókedvűen bíztatgatta őt ott a Delvián:
-  Ilyen helyzetben nincs értelme siettetni az Anyatermészetet.
Mást se tenni, mint csak egyre növekvő bosszúsággal az ablakon keresztül kifelé bámulni és megpróbálni agyonütni az üres órákat olyan élmény volt, melyet nem kívánt volna megismételni.
Átmenetileg Alec-re hagyta a rakományjegyzék átvizsgálásának apróbb részleteit. Az árverés lezajlásának otthont adó kiállítási standnál Katze az utolsó simításokat végezte, így Riki videóhíváson keresztül tett jelentést.
Katze azonnal látta, hogy a fiú mennyire kimerült volt.
-  Szép munka – mondta kezdésként, így fejezve ki háláját vonásain a tipikus pókerarccal. – Tegyétek le a seggeteket és élvezzétek a show-t. Csak azt tartsátok észben, hogy a tőlem kapott belépőkártya az aukciós szintre való belépésre nem jogosít.
Miután lezárta a Rikit érintő ügyletet, Katze bontotta a vonalat, nem hagyván ezzel lehetőséget rá, hogy a fiú esetleg közbeszóljon. Szó ami szó, Riki szerette volna megnézni magának ezt a titkos aukciót. Ám miután főnöke ily rövid úton pontot tett ezen vágyára, csak lehangoltan mormogott magában.
Mitől volt ez annyira más, mint a Mistral Parkban tartott normális árverések? Kíváncsisága dacára, túlságosan is sok lett volna egy egyszerű csatlós futárfiú számára ilyenben reménykedni.
-  Hát, ezt beszoptam – döntötte el magában. Nincs rá semmi szükség, hogy emiatt felhúzza magát.
Biztos volt benne, hogy még számos alkalom fog nyílni a számára a jövőben. Mindenesetre épp ideje volt pontot tenni a nap végére, s nagyfokú elégedettség töltötte el, amiért végre letudhatta ezt a munkát.
Riki továbbra is felhős arckifejezése nem a beosztásukat felrúgó, váratlan fordulatot vett delviai időjárásnak volt köszönhető, sem nem az utazás fáradalmai által felhalmozott stresszes feszültségnek. Inkább az volt az oka, hogy ettől az egyszerű, oda-vissza szállítgatásból álló munkától, melyet az utóbbi időben rábíztak, több mint elégedetlenség fűtötte.
-  Kölyök, még tíz évet kell nőnöd ahhoz, hogy elkezdhess ilyen szarságok miatt zsörtölődni – mondta Alec, amikor szavakba öntötte panaszát. – A talpnyaló csicskások nyafognak állandóan mindennel kapcsolatban. Ez a dolgok rendje.
Alec gyorsan letorkolta, ám Riki továbbra is ki akart kerülni ebből a határvidékre szállító és onnan vissza ingázó utazgatásból. A hajók kijelölt kikötőállomásokon álltak meg a rögzített útvonal mentén, felvették az árut és leszállították azt. Rutinmunka volt, amit még a Mephistók is képesek voltal elvégezni. Benne ragadván ebben a peremvidéki körutazásban, Riki nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy esetleg nem-e cseszte el valahol félúton. Ennek a melónak hála, ő és Guy minden egyes nappal egyre távolabb sodródtak egymástól.
A nyomornegyed poshadt, fojtogató levegőjén kívül mást nem ismervén, a galaktikus teret átszelő teherhajókon való utazásból származó ösztönzés és izgalom minden elképzelését túlszárnyalta. Olyan bolygókon járt, melyekről azelőtt még sosem hallott; végtelenül sokféle emberrel találkozott, s számára idegen nyelveket hallhatott; a tervek szerinti állomások mindig csordultig voltak ismeretlen és váratlan dolgokkal.
Ám az a szédítő kalandvágy igencsak rövid időn belül elszállt. „Most meg mi van, hová tűnt az a fiatalos sármod? Csak nem valami zsírmenő nagykutya lett belőled? Nem tudod, hogy a kezdő zöldfülűeknek illene úgy úszkálniuk az örömmámorban, hogy a nagy izgalomtól még a munkájukra sem tudnak odafigyelni?
De Riki meglepő gyorsasággal szokott hozzá a rutinhoz, és többet akart.
Az élete a feje tetejére állt, majdnem úgy, mint mikor Guardianba került – a korától, jelenlegi idegállapotától és céltudatosságától eltekintve. Talán ez volt az, amiért minden egyes elért cél a következő utáni vággyal töltötte el.
Minden, ami  gátolta vagy akadályozta őt tovatűnt. Vagy másképpen, a vágy, hogy ne herdálja feleslegesen az idejét ily erőssé vált benne.
-  Nagyobb a szemed, mint a szád, fiú. Próbáld csak egyszerre bekebelezni az egész káposztát, s biztos lehetsz benne, hogy meg fogod bánni. Csak lassan a testtel. Fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak, ez az ami számít – mondta Alec élénk megfontoltsággal. – Mert eljön majd az idő, nem számít, hogy mennyire nem akarod, amikor olyan gyorsan kell majd futnod, ahogy csak tudsz. És akkor majd egy ilyen hozzáállással nem fogsz sokra menni.
Riki megértette futártársa mondanivalóját. Ebben a pillanatban annak volt elsőrendű jelentősége, hogy a temperamentumát kordában tartsa és minél több tapasztalatra tegyen szert. De olyan szállítási munkára vágyott, mely többől állt, s nemcsak az áru egyik helyről a másikra való mozgatásával rabolta az idejét.
Nem mintha visszakívánta volna azokat az idegőrlő, feszültségtől vibráló Bisonos időket, de életének azon időszaka beitta magát a bőre alá és továbbra is valahol ott lüktetett a belsejében. Épp ezen gondolkozott elmélyülten, mikor keményen a hátára csaptak.
-  Kösz, hogy megvártál, Riki. Kicsit késő van, de menjünk és kerítsünk magunknak valami harapnivalót.
Mintha csak szendergésből ébredt volna, válasz gyanánt a fiú gyomra megkordult. Ha jobban belegondolt, az űrkikötőbe való megérkezésük és egész idejövetelük óta annyira szorította őket az idő, hogy mégcsak az ételautomatákból sem vett magának semmi ennivalót.
Bármi áron, de időben le kellett szállítaniuk az árut. Egyedül ezzel a gondolattal a fejében és pattanásig feszült idegekkel, eddig tudomást sem vett a gyomráról. Ám most, hogy tudatára ébredt üres bendőjének, arra is ráébredt, hogy mennyire fáradt.
Alec ugyanebben a cipőben járt.
-  Ja. Az a sprint a kaputól rohadt egy meló volt – mondta a máskülönben mindig gondtalan karini. Ezúttal kivételesen az agyonhajszoltság rajta is kezdett meglátszani.
Miután végre mindennel megvoltak, a fáradtság inkább szellemi, semmint testi volt. Bemásztak az immár üresen álló targoncába. Anélkül, hogy egy szó is elhangzott volna köztük, Alec az épületet kiszolgáló teherfelvonók felé gurult.
-  Uramatyám, megyek és jól megtömöm a pocakomat, utána pedig egy hétig fogok aludni – gondolta magában Riki.
Ám miután már idáig jutott, a gondolat, hogy visszamenjen egész a nyomornegyedig és Guy ágyába zuhanjon rohadtul kellemetlennek tűnt a számára. Kényelmesen hátradőlve, bágyadtan kinyújtotta kezét-lábát, és hagyta, hogy pillantásával együtt a tudata tovasodródjon.
Egy férfi alakja villant be a szeme sarkába.
Egy pillanat alatt éberré vált és tekintete újra kiélesedett. Azt hitte, hogy ők hagyták el utolsóként a helyet és rajtuk kívül már nem volt ott senki más. De nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet.
A férfiak hárman voltak.
-  Hm – gondolta Riki. Tehát nem ő és Alec voltak az egyetlen futárok, akik foggal-körömmel küzdöttek azért, hogy időben leszállíthassák az árut.
Vagy sem.
Egy szemrevaló kis raklapos teherszállító állt a H-010-es ajtó előtt. Nem az a fajta szervíz targonca volt, mint amit ők is használtak Alec-kel. A járművet elnézve logikus következtetésnek tűnt az, hogy ezek a férfiak inkább magával a rakomány tulajdonosával álltak kapcsolatban, semmint a szállítófiúkkal.
-  És semmi kétség afelől, hogy az a magas pasas ott lesz a vezetőjük – észrevételezte magában Riki.
Sötétkék öltönybe volt öltözve, mely még távolról is kellően személyre szabottnak látszott, alighanem a lassan kezdődő aukció által megkövetelt öltözködési stílus. Még hátulról is, a férfi gondosan ápolt, jól kiegyensúlyozott alakja több mint elég volt hozzá, hogy valamifajta különös fennhatály érzetét keltse.
Bárhol ki lehetett szúrni a vagyonosokat, akik kilógtak a tömegből. Mondani sem kell, még a ritkák közt is ritka férfi volt, kinek már a háta ezt a tényt hirdette. Jó vagy rossz végre, az adott kor médiakedvenceitől elütő jellegzetesség volt.
A „kiválasztott személy” kategória valóban létezett. A futármunkának hála, Rikit rengeteg lehetőséggel áldotta meg a sors, hogy mindenféle-fajta embert megfigyelhessen magának. Mostanra már megtanulta, hogy az ilyesfajta „kiválasztottak” nem médiatákolmányok voltak.
Elvárásaihoz hűen, a másik kettő mélyen meghajolt a férfi előtt.
-  Hah.
Kétségkívül befolyásos pasas. Ő lehetett a tulajdonos. És az, hogy így eljött egészen idáig nem jelenthetett mást, minthogy az áru igencsak értékes kellett, hogy legyen.
Miután minden dolgát elintézte, a magas férfi megfordult.
És abban a pillanatban...
Riki kimerült és éhségtől szenvedő teste úgy megmerevedett, mintha áramütés érte volna.
-  A kurva életbe, ez nem lehet... – nyíltak tágra szemei a döbbent meglepetéstől, lézer módjára összpontosítva a teherszállító járműre felmászó férfi vonásaira.
Ennyi eltelt hónap után.  Az arc, melyet akkor sem tudott volna elfelejteni, ha akarta volna, ott volt pontosan előtte. A haja rövidre volt nyírva és amolyan nagy általánosságban mindenfelé előforduló barnára volt festve, ám összetéveszthetetlen volt az a kobaltkék szemellenző árnyékából felmerülő, fagyos szépségű arc.
Miért? Miért pont itt?
A miértekkel egyetemben, legbelsejében az artikulálatlan, égető sokk felgyülemlett és a torkát szorongatta.
-  Az a rohadt szemét! – nyelte vissza a szavakat összeszorított fogai közt, majd kinyújtotta a kezét és megragadta Alec-et.
-  Mi van?
-  Állj!
-  He?
-  Állítsd meg a járgányt. Valamit el kell intéznem.
-  Valamit el kell intézned? – vonta össze a szemöldökét Alec, miközben Riki leugrott a targoncáról mielőtt még ő megállíthatta volna azt.
-  Hé, Riki! -  kiáltott utána a karini akaratlanul is erőteljes hangon.
Ám Riki elsietett, nem mutatván semmi jelét annak, hogy esetleg lefékezne vagy visszafordulna. A fiú akkor sem tudott volna megállni, ha akart volna. Tekintetét szigorúan maga elé szegezve rohant, nehogy szem elől tévessze az apró rámpás teherszállítót, mely addigra már némileg eltávolodott. Az, hogy mit fog tenni ha egyszer utoléri, meg sem fordult a fejében. Ehelyett minden erejével arra koncentrált, hogy tartsa a lépést.
Ennek ellenére még mindig nem tudta a férfi nevét. Csak annyit tudott, hogy az kedvére kihasználta őt, majd a végén, a kiváltságért cserébe, „ölebpénzt” vetett oda neki – egy, az ember arcán alattomosan csattanó pofon. Rikinek nem maradt más választása, minthogy üldözőbe vegye.
Ám ha megkínozták volna, akkor tán bevallotta volna, hogy valószínűleg arra is kíváncsi volt, vajon miért vállalta magára egy tanagurai Blondie azt a kellemetlenséget, hogy elrejtse a személyazonosságát egy fekete piaci árverésen való részvétel érdekében. És hova a pokolba tartott?
A teherszállító jobbra kanyarodott, majd a sarkon balra, egyértelműen más útvonalat követvén, mint amelyik a rakodórámpákhoz vezetett. Megállt egy olyan kijáratra nyíló ajtósor előtt, melynek a létezéséről Riki mégcsak nem is tudott.
A férfi lemászott a járműről, elővett egy mágneses belépőkártyát a mellsőzsebéből és végighúzta az olvasón. Gond nélkül lépett be az átjátón és eltűnt a másik oldalon.
Riki magában motyogott a csalódottságtól. Az ajtó felé vetette magát anélkül, hogy fogalma lett volna róla, vajon az ő mágneskártyája működik-e ezen a magasszintű biztonsági rendszeren. Nem lesz holmi gyerekjáték, ezzel tisztában volt. És mi van ha az ajtót riasztóval látták el? Vagy ha útközben elkapják és őrizetbe veszik? S ha ennek következtében elveszíti futármunkáját, hiába menvén át mindeme erőfeszítésen?
Ám csak állt egyhelyben, képtelen lévén rá, hogy bármit is csináljon. Minden elhatározását összeszedvén, bedugta mágneskártyáját az olvasónyílásba.
Az ajtó olyan hirtelen nyílt ki, hogy Rikinek nevetnie kellett pillanatokkal korábbi félelmein. De az ajtószárny nem emelkedett elég gyorsan, így a fiú átbújt alatta. Ekkor azon kezdett aggódni, hogy a férfi esetleg már rég messze járhatott. Szerencsére kiderült, hogy az átjáró másik oldalán lévő folyósó egy jó darabig egyenes irányban vitt tovább.
Mikor megpillantotta a férfi immár ismerős hátát, önkéntelenül is felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Amaz továbbra is kecsesen rugalmas léptekkel haladt. Riki felgyorsított épp csak annyira, hogy ne veszítse újra szem elől.
Ám mivel érzékei mind kizárólag a férfi távolodó alakjára összpontosítottak, a fiú észre sem vette ahogy talpa alatt a padló fokozatosan színt vált, sem a háta mögött leereszkedő, s az utat ezzel elzáró csapóajtókat, vagy a mindkét oldalon lopvamód megnyíló falakat, így adván helyet egy teljesen másféle folyosók sorának.
Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideje mentek már. Ráérős léptekkel a férfi jobbra fordult a sarkon és ezzel a semmibe veszett.
-  Heh? – a döbbenettől és a hirtelen rátörő elveszettségérzettől Rikinek egy pillanatra földbe gyökerezett a lába.
-  Hova a pokolba tűnhetett?
Úgy érezte magát, mintha egy addig szorosra tekert, ám váratlanul elpattanó befőttes gumi mart volna az ujjaiba.
Hála az égnek nem kellett az idejét vesztegetnie rá, hogy ott nem lévő dolgok után kutakodjon. Pillantásával átellenben volt ott egy látszólag acélból készült,magányosan álló, nehéz, fekete ajtó.
Riki rezzenéstelen tekintettel meredt rá.
A férfi nem mehetett másfelé. S mégis, a fiú képtelen volt egy újabb lépést tenni. Az acél ajtó furcsa jelenlétének dacára, mégsem ez volt az, ami meggátolta az előrehaladásban. Úgy érezte, mintha valami vagy valaki – barát vagy ismerős – elkapta volna a karját és rákiáltott volna: Ne menj arra!
Még a nyomornegyedben, mikor a Bison élén állt, néhanap rátört ez az érzés. Egy olyasfajta előérzet, melyet nem tudott volna szavakba önteni. Nem amolyan felvillanó ösztönös megérzés volt. Sem nem vajmi, a helyes irányba mutató útjelző tábla. S nem is érezte minden alkalommal. Minden előrejelzés nélkül, a semmiből jött.
Ilyen alkalmakkor egy kéz nyúlt utána, hogy megragadja őt. Máskor viszont a nyakgerincén végigfutó elektromos áramütéshez volt hasonlatos. Nem olyan valami volt, amit körbe tudott volna írni. Még Guy-nak sem beszélt róla soha. Mégcsak abban sem volt biztos, hogy ez valami olyan képesség volt, melynek mindvégig a birtokában volt – de kétségtelenül nem születése óta.
Ám Riki tudta, hogy a világon jóval több dolog létezett, mint amennyit ő a két szemével megláthatott. A Guardiani évek alatt, ugyanabban a blokkban, mint ő, volt egy nálánál egy évvel fiatalabb srác. Autista volt, és betegségektől leterhelt gyenge testfelépítése hatására évekkel fiatalabbnak tűnt valós koránál.
Talán ezért lehetett, hogy képes volt mások számára láthatatlan dolgokat is meglátni, és olyan hangokat meghallani, amit a többi gyerek nem.
A felnőtt „anyák” úgy mondták, hogy az általa érzékelt hallucinációkat a betegsége idézte elő. Ám ez nem szolgált elég magyarázatként; legalábbis minderre a Riki által elsőkézből átélt furcsa tapasztalatra biztosan nem.
Valóság és vízió, s a mennyországba vezető út. A hallucinációt a zavaradottságtól elválasztó tér. A mindennapos élet bizonytalanságai. Idő és időtlenség.
És az eltörölhetetlen fájdalom.
Visszatekintve meglehet, hogy Aire – az ő talizmánja és védelmezője, ki egy pillanatra sem hagyta őt magára – is rendelkezett ezzel a „látnoki képességgel”.
Tehát lehetséges, hogy volt valami a csak „nyomornegyed kertje”-ként emlegetett Guardian vízében vagy levegőjében. Védőangyalok vagy pokolbéli démonok, Riki csak nehezen tudta volna megmondani a kettő közül melyik. Azóta a bizonyos incidens óta, melynek részese volt, mindegyre tudatában állt ezen érzéseknek, ám talán az az egész is csupán csak egy hallucináció volt.
Az agyában felkattant egy kapcsoló, s egy ajtó lett heves mozdulattal felszakítva. Mikor mindezt megpró-bálta szavakba önteni, Guy minden egyes alkalommal feliztagatta magát és anyáskodni kezdett felette, így Riki jobbnak látta, ha inkább a nyelvébe harap. Miután Guardiant elhagyván a nyomornegyedben kötött ki, és még azután is, hogy futár lett belőle, soha egyszer nem cselekedett az ellen, amit ezen megérzése diktált.
Ám mindezek ellenére, Riki továbbra is az átjáróra meredt, úgy mintha életében először végre lerázná magáról eme korábbi tehetetlen gyengeségét. Miután már idáig eljött, nem hezitálhatott. Minél tovább viaskodott önmagával, a férfi annál messzebb került tőle.
De valóban csak úgy ki fog nyílni az az ajtó? Annak ismerősen régies kialakítása gyanút keltett benne. Fejmagasságban egy kétfejű kígyó, mely emelt fővel bámult le rá. Egy rubin nagyságú szemekkel rendelkező aranykígyó.
Ezenfelül az ajtón csak egyetlen fogantyú volt, semmi kártyaolvasó nyílás. Eszébe jutott, hogy az tán valami magasszintű vizuális felismerőrendszert használ, s hogy az aranykígyó ennek a rendszernek a része volt.
-  Az a kígyó most valami lézerrel belém fog marni? – meglehet, hogy innen származott az a kellemetlen érzés, mely az elmúlt pár percben elfogta.
De kíváncsisága a végén felülkerekedett a félelmén. Elhatározása nyert. Ha most visszavonult volna, azt örök életére megbánta volna.
Fújj visszavonulót és életed végéig élj együtt a kudarccal, vagy vesd magad tovább előre és később siránkozz a történteken. Ha bármelyik utat is választván lehetősége lett volna rá, hogy a dolgok majdan másképp alakuljanak, akkor a végeredménytől függetlenül mindenképpen jobbnak talált azon bánkódni, hogy a csatába vetette magát, semmint azon keseregni, hogy elmenekült a harcmezőről.
Riki vett egy mély lélegzetet. Minden elhatározásával megragadta a fogantyút és elcsavarta, majd benyomta az ajtót.
Ebben a pillanatban hirtelen átvillant agyán annak az éjszakának az emléke, amikor először találkozott a férfival. Azon az éjjelen Riki vakmerően hanyag arroganciával lépett be a Minos bejáratán. Pontosan úgy, ahogy most is szándékozott.
És büszkesége akkor élete legnagyobb pofonjában részesült.
Tehát most mire is tett fel? A gondolataiban fellobbanó kételyeknek híre-hamva sem maradt abban a pillanatban, hogy átlépte a küszöböt.
Bent furcsán kékes színárnyalatú sötétség honolt. Nem volt sem ég, sem föld. Egy néma kék világ, ameddig csak a szem ellátott. Miután csillagok hunyorgása sem látszott, éjszakai égbolt helyett inkább a tér valami furcsa dimenziójának tűnt a számára, melyet elviselhetetlen magány hatott át.
-  Ez a hely meg mi a fene? – Riki egy hosszú percig csak állt ott földbe gyökerezett lábakkal, tudata távolra sodródott.
Sehol nem látta azt a magas férfit. Egyáltalán erre jött? Ebben a pillanatban mintha valami bekúszott volna a látómezeje szélére. Egy elakadó lélegzettel a fiú magához tért. Mire egy gyors pillantást vetett abba az irányba, márcsak egy fodor sem maradt azon a helyen a mindent beborító kék csendben.
-  Csak képzelődnék...? – kérdezte önmagától, s élesen szívta be a levegőt. Képtelen volt nem észrevenni, hogy a szíve egyre hevesebben dobog. – Nem úgy tűnik.
Talán ez még annak a pár perccel korábban érzett néma figyelmeztetésnek volt az utóhatása. Miután minden igyekezetével azon volt, hogy megpróbáljon bejutni ide, végre itt volt és most rátör a lámpaláz – mosolygott magában az öngúnytól.
-  Most mitől vagyok ilyen ideges? Az a seggfej kétségkívül továbbra is túltesz rajtam.
Fejét megrázva, mintha csak a rátapadt nyugtalanságérzetet próbálná ezzel lesöpörni magáról, a földre szegezte a tekintetét. Ahogy ott állt, azzal a benyomással, mintha egy sötétkék vízű, széles tenger partján lett volna, érezte ahogy tekintete megdermed egy ponton. Valami furcsa lény kémlelte őt a mélyből.
Bármi is legyen, pillantása Rikibe fúrt és keresztülhatolt rajta. A lény nem is annyira azt a benyomást keltette, hogy szemeiből kihunyt a pupilla – inkább mintha egyfajta sötétarany fény áradt volna annak szemgödreiből.
Ez nem holmi illúzió volt. Riki nem lehetett bizonyos benne, hogy az a valami mit is néz, de azok az aranyszínű szemek kétségkívül őt vették kereszttüzükbe. A fiú szíve hevesen dobolt a mellkasában. Képtelen volt rá, hogy elfordítsa a tekintetét, mintha csak pillantásuk összefonódott és egyhelyben gyökeret vert volna.
Nem fújt szél, ám a lény sötétzöld haja lágy hullámokban fodrozódott. Bőrének fehérsége ragyogó fényhálóként folyt össze környezetével. Kékes árnyalatú, elektromos szikrázású fehér fény fedte be egész testét ezüstpikkelyek módjára. Riki a végén ráeszmélt, hogy a terem nem volt más, mint egy hatalmas akvárium.
S az a „nem teljesen valaki” annak belsejében volt. Egy félig ember, félig hal kiméria. A legendák mesés sellője ott volt lábai előtt. Szája fültől-fülig kettévágta arcát, és borotvaéles fogakkal volt teletűzdelve. Az uszonyaiból kinyúló háromágú karmok még hozzátettek a lény már amúgyis groteszk megjelenéséhez olyannyira, hogy Riki azt már csak nehezen tudta megemészteni.
Reszkető ajkai nem találtak szavakat. Félszegül egyhelyben megdermedve, lábait elfogta a remegés. Homlokán hideg izzadtság kezdett gyöngyözni, tenyere nyirkossá vált. A végén a fiúnak sikerült kiszabadulnia az őt szorító-fojtogató láncok fogságából, s előrevetődvén iszkolni kezdett.
Ám bármiennyire is kereste, nem találta a kijáratot.
-  A picsába!
Ez nem lehetett igaz.
-  Mi a franc folyik itt?
Halántékának könyörtelen lüktetése nem volt más, mint saját szívdobogásának tükörképe. Riki ajkai elfehéredtek, ahogy arcából kifutott a szín. Fejetlen menekülését követve, a félig emberlény úgy üldözte végig őt az áttetsző falon, mint prédáját űző ragadozó.
Ráébredvén, hogy az ajtó, amin keresztül ide bejött, időközben eltűnt, a fiú zsigereibe éles késként döfött a sokk. Odafagyott a néma döbbenettől.
Halk, fojtott nevetés hangzott fel látszólag a semmiből. Riki alig tudta elfojtani a torkából előtörni készülő sikolyt, ahogy egy jeges kéz markolta össze a szívét. Alsóteste görcsbe rándult.
Az egyenletes lépések hangja egyre közeledett, a fiú hevesen dobogó szívének ritmusára verve visszhangot, mintha csak el akarná tiporni őt. Ahogy közelebb ért, és Riki torkát szépen lassan teljesen összeszorította a feszültség, az a kék sötétséget megzavaró valami hirtelen a tágra nyílt szemű fiúra villantotta elbűvölő, ám jéghideg mosolyát.
Riki túlságosan meg volt rökönyödve ahhoz, hogy bármi értelmeset kinyöghessen, de valami még számára is érthetetlen okból kifolyólag, megkönnyebbülést érzett. Agyában ezzel a két, fel-alá bolyongó, összegabalyodott érzéssel, a fiú visszanyelte az ajkára toluló szótlan kiáltást.
A következő pillanatban lábai összecsuklottak.
Mintha csak valamiféle jelnek venné ezt a testi reakciót, a terem gyenge fénnyel telt meg, mely a fiút követő lényből is válaszfélét váltott ki. Az elfordult és elmenekült, egy szempillantás alatt eltűnve a tekintetük elől.
-  Segíthetek? – kérdezte azon a sima és hűvös hangon, melyet Riki akkor sem tudott volna elfelejteni, ha akarta volna. A férfi beszédmodora egyértelműen sejtette, hogy nevetés fojtogatja, s Riki méregtől csöpögő szemében úgy tűnt, hogy annak torka újfent remeg a nyilvánvaló jókedtől. – Ó, igen. Te nem szeretsz másoknak tartozni.
-   A kurva anyád!
Összeszorított fogakkal és a feltörő epét visszanyelve, Riki négykézlábra tápászkodott.
-  A picsába... – káromkodott magában.
Hogy pont most kényszerüljön ilyen megalázó testhelyzetbe ez előtt a férfi előtt. Égett a torka. A kínos póz kellőképp zavarba ejtő volt, ám a fiú mégis képtelen volt rászánni magát, hogy felemelkedjen. Mégha képes is lett volna lábait maga alá gyűrni, remegő térdei akkor sem bírták volna el.
-  Mily váratlan találkozás. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is összefuthatnánk ezen a helyen – mondta nyersen és minden cifrázás nélkül, szája sarkában hideg mosollyal. – Mi a baj? Annyira izgalomba jöttél volna attól, hogy ily hoszú idő után újra láthatsz, hogy nem találsz szavakat?
-  Mi... a... franc... volt... az?
Azokután, hogy már idáig eljött, jobbnak találta, ha visszanyeli büszkeségét és szembenéz a helyzettel. Ez a férfi már úgyis látott mindent – minden csepp nevetséget és szégyent, sanyarúságot s gyengeséget. Tehát ideje volt, hogy erényt kovácsoljon a szükségből és későbbre hagyja a számla lerendezését.
-  Egy kísérleti prototípus. Még időbe kerül, amíg a továbbfejlesztett verzió készen áll majd a katonai használatra.
-  Ez kedvesen hangzik, de azt hiszed, hogy ezzel majd megúszod ha megyek és kiszellőztetem ezt az egészet az Államszövetség nagykutyáinak? Lefogadom, hogy lenne egy-két szavuk a dologgal kapcsolatban.
A férfinak mégcsak szempillája sem rezdült a tényre, hogy ily színlelt harciassággal szálltak vele szembe.
-  Na nézd csak, hogy te milyen gyorsan össze tudod szedni magad. Nem vártam volna ilyen választ egy olyan valakitől, aki épp a gatyájába készült csinálni.
Szavai megvető pofonként csattantak Riki arcán. A fiú a megaláztatásra csak összehúzta a szemét és egy éles pillantással válaszolt.
-  Ne add itt nekem azt a féktelen tekinteted. Kedvem szottyan tőle rá, hogy újból kiabálni halljalak.
A férfi rideg mosolya még hidegebbé vált. Az emléktől, hogy amaz miként játszott vele és szégyenítette meg, Riki lelke lángokban égett. Habár a helyzet ezúttal más volt – és más okból kifolyólag.
-  És ugyanaz a kis taknyos kölyök vagy.
-  Merre van a kijárat?
-  Nincs kijárat.
Riki szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Egyetlen pillanat alatt az azon a minosi éjszakán kiállt, egyoldalú kín és az általa szült búskomorság újra életre kelt. Sikerült visszatartania a nehezteléssel teli, fortyogó dühöt. Ha itt és most elvesztené a nyugalmát, az csak még több fegyvert adna a férfi kezébe ő ellene.
-  Nem azért jöttem ide, hogy veled pofázzak a semmiről. Hol van az az átkozott kijárat?
-  Az, hogy engem fenyegetsz nem fog változtatni a helyzeten, Riki.
Az a sokatmondó hangsúly, amivel a férfi kiejtette a nevét, elakasztotta Rikiben a lélegzetet.
-  Honnan a pokolból tudja a nevemet?
-  Katze nem figyelmeztetett rá, hogy mi történik azokkal, akik túl kíváncsiak? – tette hozzá a férfi csöndesen, Riki zavarának lelkébe látva.
-  Katze? – a név jéghideg zuhanyként érte növekvő haragját.
Mi folyik itt? Mi volt ez az egész? Miért hozza fel főnöke nevét is ez a férfi?
-  Annál jobb neki, hogy megállapodásra jutottunk anélkül, hogy a dolgok a kelleténél csúnyábbra fordulnának.
Riki értetlenül bámult rá. Sosem derengett fel előtte a gondolat, hogy a Katze arcán lévő hegnek esetleg valami köze lehetett volna ehhez a férfihoz.
-  Ahhoz képest, hogy egy söpredék korcs, nem volt buta. Egész kellemes kis időtöltést nyújtott. Bár megfelelőbb célra szántam őt, semmint holmi orvosi kísérletnek. És veled mi a helyzet? – arroganciával teli hangszínét a zabolázatlan kegyetlenség egy húrja festette alá.
-  Ki a fene vagy te? – kérdezte Riki ráébredvén, hogy remeg az ajka.
-  Iason Mink. Egy egyszerű Blondie, aki learatja mindazokat, a közember számára az örökkévalóságig elérhetetlen babérokat.
-  Ezt nem mondhatja komolyan! – nyelte vissza Riki a feltörni készülő sikolyt és lassan hátrálni kezdett.
Hogy ő micsoda? Kicsoda? Egy egyszerű Blondie? Ez nem hozhatott mást, csak bajt a fiú fejére.
Hátrált egy lépést. Majd még egyet.
A harmadikra már nem nyílt alkalma.
Iason elkapta a karját és magához rántotta a fiút. Nemcsak vonásai, de Riki egész teste megmerevedett a sokk hatására. Iason felemelte az állát és maga felé fordította.
-  Megváltoztál amióta utoljára találkoztunk – szegezte rá tekintetét a férfi. – Azt beszélik, hogy a Piacon mindenki csak mint „Riki az Ében” ismer. Szinte elviselhetetlenek lehetnek számára a régi sebek minden egyes alkalommal, ha rád néz. Nem csoda, hogy Katze ilyen könnyen bedőlt.
Ahogy Riki megforgatta fejében eme szavakat, hirtelen elnémult. Egy, a nyomornegyed fullasztó és nyomasztó közegében levegő után kapkodó söpredék korcs számára az égből pottyant futármunka olyan alkalom volt, mely az életben csak egyszer adódott.
Ám mi van, ha nem a szerencse hozta így? Mi van, ha mindemögött valami ok lapul? A fiú a hátán érezte a rémület jeges indáit, amint számításba vette a lehetőséget, hogy Katze egész idő alatt talán csak szédítette és átverte őt.
De mi a fészkes fenéért? Mi dolga lehet egy, a nyomornegyedből felemelkedett brókernek és egy tanagurai Blondie-nak egymással? Képtelen volt rájönni, bármennyire is erősen gondolkodott.
Egyfajta csapdát állítottak neki. De miért? Ő mindig is kereste a bajt, és általában meg is találta, tehát úgy vélte, hogy ez így rendben is van. Ám most meg ez? Mi volt ez az egész? Itt valami folyt. Valami, amit nem vett észre...
Ahogy ebből a szemszögből kezdte szemlélni a dolgot, fellobbant benne a harag. Érezte amint mindaz, ami elviselhetővé tette számára az életet egy pillanat alatt szétporlad. Egy másodperc erejéig a világ teljesen elsötétült előtte.
-  Mit fogsz velem tenni?
-  Mit akarsz, hogy mit tegyek veled? – nevetett Iason Riki tágra nyílt szemébe.
A fiú ekkor már nem hagyhatta figyelmen kívül a gerincén felkúszó jéghideg borzongást.

Megjegyzések

  1. Na végre újra találkoztak. Aki kíváncsi az Iasont találja. Elég vakmerő lépés volt követnie de ahogy olvastam nemtudott uralkodni magán. Érdekes hogy Guy már most kispadon ül. És még csak most lesz érdekes :D nagyon jó így hogy Riki érzései levannak írva. Sokkal követhetőbb és magyarázatdúsabb mint az OVA. Sokkal jobb olvasva :D. Nagyon várom a kövit. Köszönöm hogy ilyen gyors vagy nem is reméltem :D
    Deidra

    VálaszTörlés
  2. Azon gondolkozok hogy vajon Riki mennyire szerette Guyt. Biztos lesz meg erről szó de eggyenlőre nem jutok dűlőre. Mármint szerelemre gondolok nem szeretetre. Mert már most Iason vonza vagy legalabbis nekem ugy jön le. Meg akkor is követi ha bajba kerül vagy lézerrel meghalhat, Guyhoz meg nincs kedve hazamenni. Így napközben jönnek a kérdések :D
    Deidra

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahaha, pontosan: aki kíváncsi, az Iasont találja xD De ebben nem lesz köszönet...

      Guy... én inkább úgy érzem, hogy míg Riki ambíciója egekbe szökő, Guy-nak elég az, amije van. Ő nem ambíciózus típus, tehát ennek természetes eredménye az, hogy Riki őt inkább visszahúzó "súlynak" érzi miután végre sikerült kikapaszkodnia a nyomornegyedből, semmint "stimuláló társnak", aki esetleg ösztökölné őt a továbblépésre. Ezért sincs Rikinek akkora ösztönzése rá, hogy hullafáradtan megtegye az utat Guy kéglijéig; csak felesleges idő- és erőpocsékolás lenne, mert igazából semmi "felfelé mutatót" nem nyerne belőle. Sőt... megint a söpredék közt találná magát, ahonnan oly csökönyösen próbál "megszökni".
      Ebben persze az is szerepet játszik, hogy Riki futármunkája miatt egyre kevesebb időt tölt Amoion, szóval elkerülhetetlen, hogy két személy, akik szinte alig látják egymást idővel eltávolodjon egymástól. Hány házasság megy manapság is tönkre ebből kifolyólag...?

      Riki őszintén szerette Guy-t. Ha visszaolvasol, az 1. kötet fejezeteiben ez nagyon jól le van írva. Guy volt mindig is az ő támasza, a váll, melyen kisírhatta magát - a társ, aki előtt nem volt szüksége rá, hogy a nagy Vezér szerepét játssza. Őszintén felnézett rá, ragaszkodott hozzá. Ez persze egy teljesen másfajta szerelem, mint ami majd idővel Rikiben kialakul Iason iránt.
      Iason most még nem olyan értelemben "vonzza" Rikit, mint ahogy azt te érted xD Ebben a pillanatban Riki megalázva érzi magát; olyan történt vele, ami azelőtt még sohasem: egy nálánál dominánsabb Vezérhímmel találkozott, aki nemhogy nem esett a sármja rabjává, de még ki is figurázta őt. Ez a szégyenérzet és harag ég benne. Éjjel-nappal. Már érzelmei Iason iránt nincsenek még ezen a ponton. De pont ez az összetört és meggyalázott büszkeség szülte vad düh az, ami ilyen vakmerőséggel ruházta fel őt (na nem mintha különben olyan kis nyugodt engedelmes jófiú lenne xD), hogy kövesse a Blondie alakját és veszélybe sodorja magát.
      Gondolj bele, hányszor esik meg a valós életben is, hogy a negatív érzelmek (mint a gyűlölet vagy a harag) olyan adrenalint adnak, hogy bele sem gondolsz abba mit teszel vagy mondasz... Persze, a pozitív érzelmek is, mint a szerelem és a boldogság!!!! Csak mint már feljebb is mondtam, Riki kapcsolata Guy-jal ekkor már szakadozott, szóval nem adhat neki ilyen mértékű adrenalint.

      Törlés
  3. Olyan jó a gondolataidat olvasni. Kisesszét is írhatnál ebből :D Igen így más Guy ahogy olvasom ezt is. Nemnagyon szeretem de kezdem érteni őt(talán :D) Amit furcsálok még hogy Riki az ő kapcsolatukban is a gyengébbik fél sexuálisan pedig érzelmileg az erősebbnek tűnik. Nyilván nem vagyok othon a dologban lehet hogy ebben nincs is összefüggés csak furcsa. Na ezt jó érthetetlenül írtam le. :D Mindenesetre nagyon várom mi lesz még. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahaha, köszönöm a kedves szavaidat LOL Talán majd a végén, amikor befejeztem az egész sorozat fordítását, fogok egy saját analízis bejegyzést is írni, csakhogy kifejezhessem a gondolataimat a történettel kapcsolatban - de ez még nem biztos, szóval semmi ígéret xD

      Guy figurája... minden túlzás nélkül állíthatom, hogy minden fujoshi (és fudanshi) fejében elsőként mint az egész tragédia okozója tűnik fel és ezért mindenki utálja őt. "A Gonosz, aki őrült akciójával és féltéknységével ellehetetlenítette Riki és Iason szerelmét"... Csak hosszú elmélkedés és egy tucat OVA-újranézés (és dráma CD újrahallgatás), valamint a regény mélyreható olvasása után döbben rá az ember lánya (és fia), hogy azért ez egy kicsit másképp van... De erről majd bővebben akkor, amikor a cselekmény ezen pontjához érek a fordítással xD

      Igenis helye van az észrevételednek a Seme=GuyxUke=Riki felállással kapcsolatban ^^ Nem gondolkoztam el még ezen tudatosan, mert számomra valahogy mindig is természetesnek tűnt, hogy Riki az Uke... De akkor engedj meg nekem egy gyors eszmefuttatást, hátha sikerül szavakba öntenem, hogy személy szerint én miért érzem ezt a szereposztást korrektnek ^^
      Nem keresem meg az ide passzoló részt a regényben, tehát ne kérj idézetet, ám ha emlékezetem nem csal, akkor valamelyik korábbi fejezetben Yoshihara Sensei elmesélte Riki hogyan és milyen körülmények közt ismerkedett meg Guy-jal Guardianban. A barátai mind sorban haltak meg - mert képtelenek voltak megbirkózni a traumával, amit ez az élet jelentett -, Airétől, az ő védőangyalától elszakították (ugye bekerült a nőrészlegbe, mint értékes Jövőbeni Anya). Riki teljesen egyedül maradt, a többi Guardiani kölyök meg rühellte őt, mert mindig is kilógott a sorból, bajkeverő volt. Ekkor jött a képbe Guy, aki ráadásul még valamivel idősebb is nála. Ő volt az, aki vigasztalta Rikit a mély fájdalomban, aki egyedüli társa volt a magányban. Ő lett Riki "mentsvára". Ergo, Riki az ő jelenlétében "gyenge" lehetett - akárcsak egy nő egy oltalmazó férfikarban (oké, tudom, ez egy kicsit szexista megjegyzés és egyáltalán nem igaz, hogy minden nő automatikusan gyengébb egy férfinál!!!, és én is nő vagyok. De a magyarázat kedvéért most az egyszer egyszerűsítsünk és "általánosítsunk" ^^") Szóval nekem teljesen természetesnek hat, hogy ennek következményeként a Rikit karjaiban tartó és annak könnyeit az arcáról letörlő, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott természetű, korban is nálánál érettebb Guy lett a Seme.
      Az írónő választása abszolúte nem véletlenszerű és nem is paradox, ha jobban belegondolsz. Riki is ember - "csak egy esendő és halandó ember" -, mint bárki más, ezért nem lehet mindig 24 órában az a kemény és kételyek nélküli, érzelmileg sosem küszködő vezéralak. Induljunk ki saját magunkból, talán ez a legjobb példa: dacolsz a világgal nap mint nap, küzdesz az igazadért a munkahelyeden, a családban, az iskolában, mindenhol. Keményen "odacsapsz" (verbálisan!!! xD) annak, aki megpróbál gátolni az életedben és a döntéseidben. De olykor nekünk is eljön a pillanat, hogy belefáradunk és sírhatnékunk támad... és ilyenkor általában egy olyan személynek öntjük ki a lelkünket, akit magunknál erősebbnek és bölcsebbnek tartunk - vagyis a mi "Semenknek", ha át akarjuk ültetni a példát xD Vagy tévednék? ^^

      Remélem, érthető voltam, de ha nem, akkor bocsi LOL Egyvalamit azonban aláhúznék: az Ai no Kusabi egy nagyon sokrétegű mű, nem egy Koi Suru Bou-kun (de ezer más példát is felhozhatnék). Ha csak felszínesen olvasod, akkor sokminden nem jön le belőle, pedig végtelen mennyiségű pszichológiai és szociális aspektusa van ennek a történetnek. Egyetlen egy szó sem csak úgy poénból van ott; Yoshihara Sensei minden írói döntése tudatos és súlya van. Rengeteg erőmbe és időmbe kerül, hogy egy ehhez a mesterműhöz méltó és hiteles fordítást készítsek, de egyetlen elhibázott szó és az egész elvesztené az írónő által megáhított eredeti jelentését...

      Törlés
    2. Mostmár semmi kétségem hogy megkéne írnod a végén az összegződ :D De persze a fordítás is elég sok munka. Most azthiszem hogy megegyszer előröl kezdem az olvasást mert biztos hogy sok mindenen átsiklottam és másodjára másképpen jön le mint azt te is írtad. El sem tudom képzelni mennyi munkád van a fordításban hogy ennyire jó legyen. Kicsit irígyellek is mert így még jobban átértelmezel mindent. Plusz hozzáteszem válaszolsz minden kommentre és válaszolsz mindenre kitérvén. Mindenki nevében le a kalappal. Kezdem sajnálni Guyt. Meg mindenkit :D

      Törlés
    3. Hahaha, mégegyszer hálásan köszönöm a hízelgő szavakat, rettenesen kedves tőled, de nem szolgáltam rájuk LOL Szeretem ezt a történetet, a legnagyobb kedvencem, tehát szívesen beszélgetek róla. 10 évvel ezelőtt láttam először a régi OVA-kat, amikor 2007-ben felfedeztem a BL-t. Azóta persze volt időm jó sokat gondolkodni és rágódni rajta XD És persze ne felejtsük el, hogy minden amit leírok, az az én saját magánvéleményem - mindenki szabadon értelmezheti a regényt úgy, ahogy akarja, nem kell feltétlenül azonos véleményen lennie velem ^^"

      Igazad van, fordítás közben rengeteget gondolkodom minden egyes mondat jelentésén, annak érdekében, hogy a történetet egy kerek egészként és hitelesen adhassam vissza. Ez persze ahhoz vezet, hogy önkéntelenül is mélyebb rálátást nyerek a dolgokra, mert finomabb nagyítólencse alá veszem mind az eseményeket, mind a szereplőket. De elsősorban inkább a sok évnyi AnK-rajongásnak és a koromnak tudnám be a nézőpontomat a sztorival kapcsolatban xD
      Hidd el nekem, hogy többszöri végigolvasás, -nézés és újrahallgatás után, valamint tengernyi más AnK-rajongóval való dumcsizás után neked is kiforrott véleményed s mélyebb megértésed lesz, ez csak idővel és tapasztalattal jön xD Amikor először láttam az OVA-kat, én is rögtön bőszen dühöngeni kezdtem Guy őrült kamikaze-akciója miatt, pontosan úgy, mint bárki más. És persze nekem is csak egy tragikus, amolyan "Rómeó és Júlia"-féle sztori jött le belőle. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.... LOL

      És igen, én is nagyon sajnálom Guy-t.... (>.<)

      Törlés
  4. nekem nagyon tetszik kiváncsi vagyok hogy alakul majd a történet a hetedik fejezetet olvastam van esetleg még több is fent és ha igen hol ha nem mikor lessz

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Nagyon fogok örülni, ha hagysz nekem üzit ^^