Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 5. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Ötödik fejezet

Aznap este Riki egyedül bújt meg a külváros egyik bárjában, azzal a szándékkal, hogy súlyos ivászatba fog. Nem az általa látogatott szokásos lebujok egyike volt, de idejövetelének más célja nem volt, minthogy leigya magát. Itt senki sem ismerte a nevét. Olyan volt, mintha egy sötét óceán fenekén kuksolt volna, valami enyhén melegvizet bugyogató kürtő tetején.

A bárpult sarkánál ült, hátrafelé. A földalatti fogadóban az egyetlen további fényforrást a kezében tartott pohárból áradó kékes ragyogás jelentette. A halovány pislákolás szinte határvonalat látszott húzni önmaga s a mélyről jövő, rekedtes és csábító hangok, valamint a biliárdasztalok mellől felcsapó gúnyos kacajok közé.

Egyik poharat ürítette a másik után, ám a legkevésbé sem érezte magát részegnek. Annak a véleltlen találkozásnak az emléke ott Mistral Parkban úgy belefúródott az agyába, mint fegyvergolyó a fejbe: a tömeg hullámain áthatoló, méreggel teli tekintet, a szembeszökően tündöklő arc, az élénken érzékelt jelenlét.

S az a hideg mosoly, mely egyenesen keresztülnézett rajta.

Már annak az utolsó pillanatnak a kimerevített képe elég volt ahhoz, hogy a vére forrni kezdjen és hogy minden haja szála égnek álljon. Már ami a véletleleneket illeti, ez a találkozó túlságosan valóságos, túlságosan is kíméletlen volt. Már magától a gondolattól feltámadt benne a hányinger és szíve hevesen zakatolt.

Még – még mindig – nem felejtett egy szemernyit sem. Sem az Adonisz tökéletes arányait, sem a sötétített szemüveglencsék mögött meghúzódó kegyetlen, kék szemeket. Mint egy, a retinájába vésett ereklye, már a látóterének szélét súroló utóképek puszta lenyomata képes volt beizzítani, életre kelteni azt a dühvel és szégyennel átitatott három évet.

Annak hűvősen rezonáló hangja – egy hang tele megingathatatlan magabiztossággal – immár eltávolíthatatlanul beleégett fülének hallójáratába.

Iason Mink. Nyelve hegyén a név fogai közt szétzúzott, érdesen keserű pirula ízét idézte.

Mindeme keserűség kútfője még mindig foglalkoztatta elméjét. Ettől a naptól kezdve nem számít, hogy milyen mélyre merül a nyomornegyed csatornáinak mocskába, soha nem lesz képes egymaga begyógyítani ezt a sebet.

Az izzó vérszomj megmutatkozott mélyen összevont szemöldökében, a szeme sarkában villanó sanda pillantásban, egyértelművé téve másvilági természetét. Mindaz, ami eddig tudatának felszíne alatt bújt meg, most napvilágra tört. Az áthatolhatatlan, ernyedt lázálomba zuhant idegen valódi érzelmei most újra életre keltek és fellángoltak.

-  Hé, ki az a pacák?

-  Most megfogtál. Valami új arc errefelé.

A kósza pletyka késztényként futott végig a helyen.

-  Ember, ez az ipse tényleg rosszul néz ki.

-  Ja. Rúgjuk jól seggbe.

-  Hé-hé, mielőtt még mész és belekötsz, nem gondolod, hogy először értesítenünk kéne Jigget?

A bárban ébredező érdeklődés több volt meddő kíváncsiságnál, s hirtelen futótűzként robbant ki mikor egy vörösesbarna kefehajú, magas, szikár fickó fesztelenül Rikihez lépett.

-  A francba, ez Jango.

-  Ja, igazad van. Valóban Jango az.

-  Azt mondod, Jango?

-  Nézd meg magad. Jango az, maga Isten Kaszása.

-  Komolyan?

Ez volt az az alak, akiről úgy hírlett, hogy ő provokálta ki a Maddox és Jeeks közti jelenlegi konfliktust, s jelenléte a bárban teljesen új fényt vetett mindenre. Senki sem ismerte igazán az igazságot vagy az arra vonatkozó részleteket, hogy egy puszta informátor miként vívhatta ki magának a „Kaszás” nevet – csak híresztelések és homályos megjegyzések kavargó csápjai ágaztak szerteszét a söpredék körében.

„Az az ember megszállott.”

„A csávó, aki megpróbálta megcsalni, rossz véget ért. Jobb, ha nem tudod.”

„Nézz a szemébe és belédfagy a vér.”

„Úgy hírlik, hogy azok a bandák, akik összeakasztották vele a bajszukat, slamasztikában kötöttek ki és nem maradtak belőlük csak cafatok.”

Szóbeszéd szóbeszédhez vezetett, megsokszorozódva ahogy a híresztelő szájak is egyre többen lettek, félelmet és visszatetszést keltve, mely azonban kellő távolságban és halk maradt.

Mint mindig, az őt körülvevő zajos reakciókra érzéketlenül, Riki a pultos felé emelte üres poharát, aki ellenkezés vagy felszólítás nélkül nyújtotta át neki az utánpótlást. Riki gyanakodva figyelte.

-  A haverod fizetett neked egyet – mondta a pultos egy hízelgő mosoly kíséretében.

Riki első alkalommal pillantott rá a szomszédos széket elfoglaló férfira, s finoman csettintett a nyelvével. Leinni magát a sárga földig egy városvégi lepukkant kócerájban – a véletlen megfigyelő, figyelembe véve az előtte felhalmozódó poharak számát, kétségkívül ugyanerre a következtetésre jutott volna, de Rikit dühítette, hogy egy akármilyen fickónak megfordulhatott a fejében az, hogy jelenlegi állapotában kikezdjen vele.

A férfi rövidre nyírt hajviselete elütött a megszokottól és kiemelte annak arcélét; ennek eredményeképp az ismeretlen egyfajta idegen légkört áraszott magából. Bárki szemszögéből nézzük is, nem Riki esete volt. Távolról sem.

-  Faszikám, ha azon próbálkozol, hogy felszedj, akkor húzz el a francba – morogta, miközben felfelé irányuló tekintettel meredt a férfira.

-  Azt hiszed, annyira hülye vagyok, hogy néhány itallal próbáljalak meg ágyba rángatni? – nevetett az furcsán jelentőségteljesen. – Mondd, mindig ekkora seggfej voltál?

Az efféle mosolyban megbújó ragadozóféle cinizmus egy pillanatra valami furcsa, déjà-vuszerű érzést ébresztett Rikiben. Ezt a fickót... valahol már ...

Az ismeretlen férfi magába szívta a másik beható tekintetét és magában kuncogott.

-  Nagyjából ez a harmadik alkalom, s te még mindig így beszélsz velem?

Nagyjából ez a harmadik alkalom – még erősebb déjà-vu érzése égette Riki elméjét.

-  Bocs amiért a múltkor nem hajtottam eléggé rád ahhoz, hogy mélyebb benyomást hagyjak.

-  Robby, ugye? – sandított rá Riki.

A férfi – vagyis Robby – leküldte a kezében tartott pohár tartalmát.

-  Hát, legalább a végére eszedbe jutott. El vagyok ragadtatva. Azért jobb lett volna, ha nem kell torpedóznod. Ember, megváltoztál, mi?

Riki egy hosszú és alapos pillantást vetett Robby-ra – oly hosszat, hogy maga is ráébredt az idő múlására.

-  Mondd, mit eszel, hogy ilyen kibaszott nagy lettél?

A maró él teljesen mellékes volt; majdnem nyolc éve nem látta Robby-t, így nem sokkal több maradt meg róla az emlékezetében néhány szilánkos emlékképnél. Amire emlékezett az a viszálykodás és az ellenségesség volt a Guardian nevelőintézeti időkből.

„Mókás, nem gondolod? Amíg Guy ottvan neked, senki másra nincs szükséged, igaz?” – lebiggyesztett ajkaira kiülő nemtörődöm mosoly. „Elvesztettem azt, ami a világon a legfontosabb volt nekem. Az, hogy te egyedül boldog vagy, ezt nem tudom megbocsájtani. Tehát te is el kell hogy veszíts valamit!”

Éles sikoly. Aztán...

„Neked ez így oké? Neked ez így tényleg oké?”

Legvégül egy futó pillantás annak valódi dühére.

Szinte bűnnek hatott, hogy az összes Guardiani emlék közül egyedül azok maradtak meg a fejében, melyeknek Robby-hoz volt közük. Csakugyan, mintha csak Pandora szelencéjének legalján várakozna a szépreményű tündérre, az egyetlen dolog, amit tehetett az az volt, hogy beharapja az ajkát és kibekkolja.

-  Úgy tűnik, hogy jól megy a sorod.

-  Kösz. Ám te nem változtál semmit.

Egy pillanatra öngúny görbe mosolya kígyózott Riki ajkain.

-  Ez meg mit jelentsen? – köpte, szájában a szavak keserűek voltak.

Mennyit változott ebben az elmúlt néhány évben? Eleget ahhoz, hogy az leforrázza a lelkét.

-  Azt, hogy nem változtál – mondta egyszerűen Robby, majd gyorsan hozzátette: – Guardian vagy a nyomornegyed, akár Mr. Karizma, akár esélytelen ember, te mindig is idegen voltál.

Egy ütés.

Olyan volt, mintha egy régi, lüktető sebbe rúgtak volna. Riki résnyire húzta a szemét. A félelem legkisebb jele nélkül, Robby szinte panaszosan mélázva erőltette tovább a dolgot, nyilvánvalóan arra törekedve, hogy felbosszantsa őt:

-  Mostmár értem, hogy Schell hogyan is értette akkoriban, mikor azt mondta, hogy te vagy a legerősebb és a legcsinosabb. Te a természet egy furcsa játéka vagy, ember.

-  Pontosan mit is akarsz mondani?

Riki mély, érdes suttogása kiéleződött. Még a cigarettafüst pangó, alkohollal terhes homálya is visszahúzódni látszott, nagyívben kikerülve őt.

-  Talán azt, hogy magadtól sosem találtad ki, mi tesz téged ennyire átkozottul félelmetessé. És hogy emiatt mindenkiből elszívtad ez életet.

Egy másodperccel később Riki pohara tartalmát Robby arcába vágta. Belemerülvén a jelenetbe, a bámészkodók ajkán hallhatóan elakadt a lélegzet. Ott volt Isten Kaszása, s ez az elmebeteg barom komolyan szembeszállt vele. Tutira kibaszottul elvesztette a józan eszét.

Riki a pult tetejére csapta az italért járó pénzt és felállt. Úgy, mintha mi se történt volna s hangjának leghalványabb megbicsaklása nélkül, Robby kiköpte szájából a piát és ránézett.

-  Alighogy elhagytad Guardiant, Schell infantilis állapotba kezdett visszasüllyedni. Azután fél évig sem húzta. Olyan volt, mintha kettőtök elválása után valami elhalt volna benne és a fények kialudtak. Ezzel neki be is fellegzett.

Ha Rikinek már Robby visszaemlékezését sem állt szándékában továbbhallgatnia, hát akkor az végképp nem érdekelte, hogy régi sebeiket együtt nyalogassák. Ám Robby a legvégére tartogatta a legjobbat és egyenesen szívre célzott vele.

-  Azonkívül ott van Junker is. Eltűnt Guardianból, mint Haruka.

Rikinek egy pillanatra földbe gyökerezett a lába.

-  Junker...?

Lelki szemei előtt felvillant Junker fiatal arca, immár alig több, mint egy árny...

-  De nem hiszem, hogy ez olyan téma lenne, ami téged érdekelne...

Ezek a szavak mégegyszer megmerítették mellkasában a kést. Olymód sajgott a szíve, hogy azt csak nehezen tudta volna szavakba önteni. Mintha csak Guardiant és annak maradékát akarná maga mögött hagyni, Riki annyit sem pazarolt Robby-ra, hogy visszapillantson rá.

Robby egy hajszálnyit sem mozdult miközben a távozó Rikit nézte. Addigi kurtasága a látszat ellenére mélabúval volt tele. Még azután is, hogy Riki eltűnt a látómezejéből, a kettejük közti kapcsolat egy ideig érezhető volt.

-  Ember, miért vagy ennyire levert? Isten Kaszása nem akarná, hogy ilyen képpel lássák.

A váratlan hang magához térítette Robby-t. Nem hallotta benne cinizmus különösebb árnyalatát. Mintha fény hunyorgott volna fel lustán felpillantó tekintetének mély óceánjában, észrevett egy vörös hajú ifjút s a feszültség kiszállt a vállaiból.

-  Nemcsak hogy elkésel a találkozónkról, – mondta a fiú ajkát biggyesztve – de ráadásul még úgy is kell rád találnom, hogy valami senkin legelteted a szemed.

Leült a magasított bárszékre, mely még őrizte Riki testének melegét.

-  És a végén még a képedbe is löttyinti az italát, aztán lapátra tesz. Nem erre mondják azt, hogy bebuktad?

Miközben ruhaujjával törölgette arcáról az italt, Robby nem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze tőle, vajon valóban választ vár-e vagy csak költői kérdés volt.

-  Tehát? Ki volt az ipse? – rúgott a kölyök hirtelen dühkitöréssel Robby bárszékének lábtartójába. – És ne próbálj meg lerázni. Ha van valami megfelelő mentséged, halljuk! Vagy ha gondolod, levadászom a fickót és tőle tudom meg.

-  Fogd be. Csak kerülj szembe azzal a faszival és nagyon rosszul fogsz járni.

-  Hah. Akkor most szakítasz velem?

-  Nem. Csak arra utalok, hogy az egy őrülten veszélyes pasas.

-  Mennyire őrülten veszélyes? – feszegette a fiú, s előrébb hajolt.

Robby hangosat sóhajtott. Mi a fenének törődött ennyire ezzel a kis pisissel, aki mégcsak messziről sem hasonlított Schellhez? De ha megpróbálná elmagyarázni neki, akkor ez az arcátlan és öntelt kölyök piszkosul letámadná: Mi a francokat beszélsz? Azt hiszed, én voltam az egyetlen, akit érdekelt, hogy összejöjjön a híres Kaszással?

-  Egy részlegtárs volt Guardianból. Rég nem láttam őt – mondta Robby minden érdeklődés nélkül, szavait óvatosan válogatva meg.

Nyolc év után Riki volt az utolsó, akiről azt gondolta volna, hogy belefuthat. Abban a pillanatban, hogy szeme sarkából megpillantotta őt, vére felpezsdült az ereiben s egész testében remegni kezdett. Szíve és lelke nem valamifajta szörnyű nosztalgiától lüktetett; az érzés, amit Riki egy külvárosi zsákutca bárjában való váratlan feltűnése okozott – az egyetlen olyan hely, ahová egy hasonló anomália képes becsusszanni a repedések közt –, elég volt ahhoz, hogy a torka égjen tőle.

A szomj és az éhség ezen furcsa érzésétől hajtva Robby-nak nem volt más választása minthogy megközelítse Rikit. De ahogy beszélgettek a láz egyre inkább magával ragadta, zsigereinek nyúlós kavargásához vagy hipotermiás vacogáshoz hasonlóan rázva testét.

-  Aha. De mi a mentséged?

Valójában az az incidens annak az ellenségeskedésnek volt a végterméke, ami Rikit Guardiban körbelengte, s ő volt az igazság egyetlen szemtanúja. Nem: akkor, mikor az „igazság”, mely szétszakította a valóság és képzelet közti határvonalat – mit is látott pontosan? Robby még most sem tudta igazán.

Csak bármily aura is lengje körbe Rikit, az mind az öt érzékét perzselte. A félelem és a merő csodálat, melyek mint hideg verejték bőrének pórusaiból szivárogtak, beleégtek emlékezetének legmélyebb bugyraiba.

Schell, életének értelme halott volt. És még Junker, az incidens felbujtója is eltűnt Guardinaból egy szép napon. Mégis, a gyomorszáját markoló depresszió érzése mind ott kísértette Robby-t az elmúlt nyolc évben, túl gyakran köszöntve vissza rá éber rémálmokban.

-  Talán ő volt az, akinek hagytad, hogy elvegye a szüzességed?

-  Nem vagyok ennyire vakmerő vagy ostoba.

-  Nem mondod! Akkor most azt akarod bemesélni, hogy van errefelé egy nagypályás, aki képes megzabolázni a keményfiú Jangót?

-  Nagypályás, mi?

A megjegyzés nem teljesen tévesztett célt, s Robby gúnyos félmosollyal válaszolt. Ha ő volt a Kaszás és pokol járt a nyomában, akkor Rikinek kellett annak a ritka, vérszívó vadállatnak lennie, aki miután elcsábította az embert, az utolsó cseppig kiszívja a lelkét.

-  Ja, talán. Végül is úgy ismerték, mint Varját.

-  Varját?

Robby gyengéden megragadta az ifjút vörös üstökének tövénél, s halkan a fülébe súgta:

-  Az a fickó a nyomornegyed Varjája volt. Riki a Bisonból.

Miközben nézte ahogy a fiú szemei tágra nyílnak, Robby visszafojtotta a mellkasából feltörni készülő mély kacajt.

Aznap valami furcsa, hideg eső felhőzte az eget hajnal óta. Ennek eredményeként a rothadó, szemétborította utcák, a telep rombadőlt falai és minden más békésen pihent, s megkönnyebbült sóhajt látszott kiengedni magából.

Ámde a rozsdás és szétmállott órák vontatottan múltak a rikító midasi éjszaka árnyékában, az alacsony égbolt sötét fátylától takartan. Mélyen magában morgolódva mialatt ólomnehéznek tűnő lábain vonszolta magát, hosszú idő után először Riki egymagában tartott a búvóhely felé.

Kirie nem volt ott, hogy dacoljon vele minden lépését kísértve. Az, hogy a kis piszok nem mutatkozott semerre elég volt ahhoz, hogy levezessen némi feszültséget a vállaiból, de továbbra is megmaradt benne valami furcsán rossz közérzet. Nem tudta nem felismerni a tényt, hogy már egyedül Kirie jelelétének hiánya ily sok energiát kiszívott a helyből.

-  Hé – mondta Guy Rikit észrevéve.

Felemelkedett a díványról, s mintha csak ivásra akarná ösztökélni a belépőt, körbeadott egy poharat.

-  Micsoda dögunalom, ember. Hol jártál? Már azt hittem, hogy valami másik kéróra buktál rá és ott töltöd az éjszakát.

Riki egyetlen kortyintással csillapította szomját, s felpillantott.

-  Ja. Csak egy nyafogós kölyök, de ha nincs a környéken, akkor mintha sose lenne miről beszélni – folytatta Guy megvonva a vállát.

Riki csak nézte.

-  Az utóbbi időben nem valami társaságkedvelő.

-  Jól van ez így, nem? – mondta Riki nyersen. – Biztos vagyok benne, hogy egy magafajta kis vakarcs egy rakás más kölyökkel is együtt lóg.

-  Hé, tudod hogy ez nem igaz – ellenkezett Guy.

Hangszíne bizonyos fokú aggodalomról és nyugtalanságról árulkodott, amiktől képtelen volt szabadulni. Gyengéden Riki szemébe nézett.

-  Mi az?

-  Hogy érted, hogy mi az? – kérdezte Guy puhatolózva.

Mikor látta, hogy nem lesz képes áttörni Riki pókerarcán, felsóhajtott:

- Hát, azt hiszem mindegy.

Lemondó arckifejezéssel ürítette ki a poharát. Függetlenül attól, hogy Guy valójában miként is érzett, Rikit a legkevésbé sem tudta érdekelni merre és kivel járt Kirie, vagy hogy éppen mit csinált.

Nekem semmi közöm hozzá.

A kérdés lezárásával egyúttal Iason létezésének emlékét is szándékában állt legyőzni, mely belsejét görcsbe rántotta. Hogy megpróbálja az érzést erőszakkal elméjének szélére szorítani, témát váltott:

-  Guy...

-  Hm?

Miután a jég megtört, Riki közömbös hangon folytatta:

-  Belefutottam Robby-ba.

Guy szemei tágra nyíltak, mire Riki szkeptikus pillantást vetett rá, egyik kezében poharával zsonglőrködve miközben arról mesélt, hogy nyolc év után hogy nem ismerte fel Robby arcát, majd Schell haláláról és Junker titokzatos eltűnéséről beszélt.

Guy egész idő alatt csak néhány alkalmi „Ó”-val és „Valóban?”-nal felelt, vagy más jelentéktelen társalgási közhellyel. Mikor Riki elbeszélésének végére ért, Guy eltompított hangon figyelmeztette:

-  Riki, Robby rosszhír az elejétől a végéig. A legjobb nem közeli kapcsolatba kerülni vele.

Bármennyire is utálta beismerni, de Riki tudatára ébredt annak, hogy azalatt a három kimaradt év alatt nemcsak a nyomornegyed külseje változott meg, és hogy nem lesz egyszerű betölteni az űrt.

-  Milyen rosszhír?

-  Ő egy dingó. Egy besúgó. Egy igazi keményfiú, akit az emberek Isten Kaszásának neveznek.

Azonban Guy arckifejezése kevesebb személyes utálatot tükrözött, mint amennyire szavainak intenzitása utalt. Ahogy Riki visszapillantott rá, eszébe jutott a gúnyos mosoly Robby mostanra már teljesen megváltozott arcán.

-  Ez azért durva volt, ember.

-  Lógj Robby-val, és az emberek elkerülhetetlenül téves követketetésekre fognak jutni veled kapcsolatban.

-  Jeeks-szel társítják?

-  Úgy van – felelte Guy szokatlanul nyers modorban. – Mindannyiunk körül, akiket fogvatart a Bison szelleme, ott vannak azok, akik a háttérből szítják a tüzet, s a haszonlesők, akik csak az alkalomra várnak, hogy kinyiffanthassanak.

Riki – vagy inkább Guy és a többiek – fogták a Bison szélfútta maradványait és más formában tovább lángoltak, érzelgősségüket és reményeiket időlegesen félretéve.

Nem beszélve arról, hogy a Jeeks banda immár nem rejtette véka alá a Bison kiírtására felbujtó felszólításukat. Azzal, hogy három év elteltével visszatért régi törzshelyeire, Riki akaratlanul is izzó parázszáport hozott vissza magával az üvöltő lángok közé.

A homályos szóbeszéd, miszerint küszöbön áll a Bison feltámadása, Guy és a többiek számára alig volt több csupán nevetséges spekulációnál, ám mégsem lehetett csakúgy egyszerűen félresöpörni.

-  Ja, de ez mind csak duma, nem? – mormolta Riki borúsan.

Guy nem tehetett mást minthogy felvillant egy ferde mosolyt. Nem sokkal ezután legnyomasztóbb félelme egy csapásra valósággá vált: az omladozó épület, melyet főhadiszállásként és búvóhelyként használtak, egyetlen tüzes pokolban darabjaira lett szétrobbantva.

Egyetlen szempillantás alatt a hír keresztülviharzott a nyomornegyeden.

-  Hé, úgy tűnik, hogy végre elkezdődött.

-  Igen, úgy tűnik.

-  Te is hallottál róla?

-  Ja. Herma csehóját ripityára zúzták.

-  Az nyer, aki először üt, mi?

A meglepetés és a megrökönyödés zsongása.

-  Jeeks drasztikus lépéseket tesz.

-  A kis fattyai nem ismernek félelmet.

-  Hát az már biztos. De csak azért, mert fogalmuk sincs róla, hogy sikere csúcsán milyen hatalmas is volt a Bison.

És még a vakon lelkes éljenzésnél is hevesebben, az ellenfél hátrányos helyzetbe hozása.

-  Ezúttal még Maddox is ijedten menekül.

-  Gondolod, hogy Jeeks fölényben van vele szemben?

-  Ha valaki fölényben lehet, akkor Jeeks az.

S egy hajszálnyi nyugtalanság felszínre bukkanása.

-  Maddox és a haverjai tutira toporzékolnak a csalódottságtól.

-  Az csak cselfogás, nem gondolod? Az a hír járja, hogy arra várnak, hogy a Bison és a Jeeks elevenen felfalja egymást mielőtt megadnák a kegyelemdöfést.

-  És megtartanák maguknak az oroszlánrészt?

-  Ez nem jelenti azt, hogy már el is intéztek mindent.

-  Ja. Végülis a Bison akkor hagyta abba, amikor a topon voltak.

Időközben a minden aprócska hírdarab utáni heves érdeklődés szemernyit sem lankadt.

-  Csak idő kérdése, hogy mikor fog kitörni az összháború.

-  Tényleg azt hiszed?

-  Mérget vehetsz rá. Világos napfénynél ekkora ütést kapni és nem tenni semmit – a Bison név szart se fog érni többé.

Fenyegető végzet érzésének terjesztése.

-  Gondolod, hogy Riki lépéseket fog tenni?

-  Áh. Mit tehetne az a lúzer?

-  Igaz. Talán az öreg Riki. De az új Riki úgy jött vissza, hogy hiányzik belőle a kurázsi.

A valódi tetteken kívülállókként, keserűen szitkozódni egymás közt.

-  Azok a hitvány kis fráterek, akik őmiatta szolgálnak Jeeks-nél, sem a legnagyobb helyi észkombájnok. Ha Rikiről van szó, jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt.

-  Anyázz a söpredék Varjájának arcába, s az nem fog csakúgy ott állni és várni, ugye nem?

-  Ilyen kemény lenne ez a Riki?

-  Mit gondolsz? A bisonos Rikiről beszélünk. Úgyhogy a fenébe is, ja.

Csak nagyképűen pofáztak össze-vissza.

-  Ja, ez szemet szemértnek ígérkezik.

-  Egészen a csontod legvelejéig.

S ilyeténmód a pletykagyártás csak egyre nagyobb méreteket öltött.

-  Mit akarsz tenni? – kérdezte Sid.

Régi csehójuk romjai előtt állt és teljes testmagasságában kiegyenesedett, arckifejezése a szokásosnál dühösebb volt.

-  Mit akarsz tenni? – visszhangozta Norris egy lenéző sóhaj kíséretében. – Világos napfénynél ekkora csapást mérni ránk, mégis mi a fenét kéne csinálnom?

Nem ez volt az amire Sid utalt, de Norris nem tudta hogyan kezelje az igazi kérdést, amivel szembentalálták magukat.

-  Talán ez végre elég lesz ahhoz, hogy megadja valakinek a kezdőlökést – mondta Luke mintha csak a többiek gondolatainak adott volna hangot.

Szívott egyet a cigiből és belerúgott a lábai előtt heverő törmelékbe.

Riki vetett rá egy oldalpillantást, szemöldökét függőleges vonal ráncolta. Nem tudhatta biztosan, de az igazság elég nyilvánvalónak tűnt. Hülyére verni azokat a Jeeks kölköket talán nem a legjobb ötlet. Kétségtelenül elég régóta az igazi arcomat mutatom.

Nem mindenért ő volt a hibás, de kétségkívül ő adta a kezdőlökést, ő csiholta a tüzet, ami lobot vetett.

-  Mindenesetre... meghúzhanánk magunkat Lauránál – ajánlotta Guy és senki nem ellenkezett vele.

 A szakadatlan ostromlottság érzése és sosem csituló, mardosó éhség. Régen, az őrület és az őrjöngés ama rövid időszaka alatt, mikor ők uralkodtak az egyre csak változatlan nyomornegyedben, a Bison tagok megtanulták, hogy örökkké a fogukat vicsorgatni értelmetlen és ostoba dolog. De a most egyszerűen nem volt az akkorhoz fogható.

Akkoriban képesek voltak lecsillapítani forrongó érzelmeiket, s ki tudták számítani, hogy hol és mikor guruljanak dühbe ezzel a kitörés széléig növelve a megfelelő mennyiségű feszültséget.

Akkoriban már a karizmatikus Riki látványa elég volt. Annak szavai megrészegítették őket. Egyenlően osztoztak lángoló hevének minden pillanatán. A bőség ama hatalmas érzése, mely abból származott, hogy a közelében lehettek, több mint elég volt.

De Rikinek most nem volt mit mondania. Karizmájának ereje kihunyt, s ez a méregfogát vesztett Varja nem tudott nekik irányt mutatni. Már egy ideje körvonalazódott bennük a felismerés, de a sajgó keserűség, hogy mindez most nyíltan a szemük elé tárult, messze túlment minden észérven vagy logikán.

A söpredék nyugtalan volt és izgatott lázban égett, mintha lábujjhegyen egyensúlyozott volna, készen arra, hogy a leghalványabb jelre menekülésbe fogjon. Remegve, zavarodottan, saját bizonytalan lábaira lebámulva és minden idegen arcát ellenőrizve.

Ebben a feszült helyzetben, egy új pletyka járt körbe.

-  Te most etetsz engem? Azt hallottam, hogy Kirie partnereket hajt fel azoknak a mechanoid szemeteknek a számára.

-  Ja, azt hallottam ez jó módja annak, hogy valaki keressen egy kis mellékest. Azt mondják, hogy legújabban az a menő azoknál az alakoknál, ha emberrel csinálhatják.

-  Még arra sem képesek, hogy rávegyék a hivatásos hölgyeket ott Midasban arra, hogy rájuk hederítsenek, így tehát most ránk korcsokra vetettek szemet?

-  Barom. Az androidok nem úgy vágynak szexre. Tutira van valami turpisság a dologban.

-  Valószínűleg. Ismered Tomot Creutzból? Ő kapott Kirie ajánlatán – biztos vagyok benne, hogy félig kíváncsiságból – és teljesen a rabjává vált. Immár egész nap csak sompolyog körbe-körbe, azt várva, hogy megint felszedjék.

-  Gondolod, hogy emberi kísérleti nyúlként használnak minket ahhoz az új droghoz? Azt mondják, hogy csak feldugod a seggedbe és máris elélvezel, kb. azonnal. És nem hagy nyomot sem maga után.

-  Ja. De ha azt mondod, hogy ebben a világban ez az egy jegyem van a mennyországba, akkor a pénztől függetlenül is ki szeretném próbálni csak egyszer.

-  Nem megy. Mondom neked, hogy egy rakás hozzánk hasonló, elcseszett, kiégett fickót már egy mérföldről lekapcsolnak.

-  A fenébe ember, hát azok a pasasok sem lehetnek valami túl válogatósak. Mindegy, ahogy hallom csak fiatal kölykök kapnak ajánlatot.

-  Ja, elég átkozottul nyilvánvaló, hogy szűkítik a kört. Én mondom neked, valami nem kóser itt.

-  És Kirie meg a többiek valamifajta részesedést kapnak?

-  Úgy tűnik. A mocskok bebiztosították magukat.

-  Skótok ezek, nem mások. Azt hinné az ember, hogy nekünk többieknek majd idetolnak egy kis aprópénzt. De nem.

Sidnél nehéz volt megmondani, hogy mikor viccelt és mikor beszélt komolyan, így a többiek félszívvel és szárazon nevettek vele. Ám ahogy a kellemetlen közjáték véget ért, újra fárasztó csend telepedett rájuk.

Képtelenül arra, hogy tovább tűrje a feszült légkört, Norris megtörte a jeget:

-  Ha ilyen cuccról van szó, akkor Riki volt az agytröszt. Ő volt az, aki olyan titkos készleteket hozott nekünk, amilyet a nyomornegyed sosem látott.

Csak a múltra való visszaemlékezés tudott felülkerekedni az egykedvű, elvesztegetett órákon.

-  Azon töprengek, hogy vajon mi a fenét csinált – tűnődött Luke, s tudván hogy ez nem elég, még hozzátette: – Tudjátok, nem lepődnék meg rajta, ha ugyanazt csinálta volna mint Kirie.

Fojtott nevetés tört fel a torkán.

-  Mi van ha a haverjai kiárusítása helyett valaki inkább szépen őt magát lepte meg? De nem ez az, amit Kirie állandóan hajtogat?

Senki sem nevetett. Néhány pillanat elteltével Luke provokáló megjegyzései a semmibe vesztek, anélkül, hogy bárki bármit is hozzájuk fűzött volna.

-  Hé, most mi a hézag? Vagy azt akarjátok mondani, hogy fején találtam a szöget?

Luke bosszús hangjából egyértelműen kihallatszott a gúny. Az elhangzottak ellenére Riki hagyta, hogy az egész átfolyjon rajta, mint fényezett márványon a víz. Luke még feszültebben húzta össze a szemét, képtelenül arra, hogy megeméssze ezt a nemtörődömséget.

-  Tényleg nem érdekel, hogy így goldolod-e vagy sem. Csak menj és higgy amit akarsz – mondta Riki.

A nyershangú lerázástól Luke megvetéssel szívta be az arcát.

-  Tudod Riki, ezt az oldaladat látva hányni tudnék – feszült hangon köpte a szavakat, mintha csak a légcsövéből kéne kierőszakolnia a lélegzetet. – Annyira cseszettül felhúzol, hogy a legszívesebben rád másznék és addig kúrnám a seggedet, amíg kegyelemért nem kezdesz zokogni.

Senki sem hitte azt, hogy ez Luke humorérzéke lett volna, mely kicsúszott a kezéből: az alkohol felfedte elkeseredettségének valódi természetét, mely immár ott sziporkázott mindenfelé, mint futó bőrén az izzadtság.

Talán Luke jelenlététől megmérgezve, vagy talán a saját, felszín alatt csapkodó, ádáz haragjába akaszkodva, Riki válaszra nyitotta a száját, mintha egy csapásra akarná leszögezni a dolgok állását:

-  Ha ez az, amire vágysz, akkor mindent bele, gyere és próbáld meg. De aztán nem akarok semmi pityergést sem hallani miután töketlen csodalénnyé változtattalak.

Riki lassú megfontoltsággal címezte Luke-nak a fenyegetést. Hangjában nem volt dühös vagy metsző él, csak rideg közöny. Ám a fekete szemeiben megbúvó mindent elhamvasztó tűz mint hüvelyében pihenő kard fedte fel magát a belőle áradó furcsa, félelmet keltő kisugárzásban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét és lehalkította a hangját. Már látták amit pedig nem kellett volna látniuk, és már érezték a büntető korbácsütést, mely ily kihágásokért járt.

Nehéz, fullasztó csend követte Riki szavait. Képtelenül arra, hogy tovább bírja, Norris egyszerre csak elfordította a tekintetét. Sid kieresztette visszatartott lélegzetét, többször végignyalva égő ajkain. S Luke nagy látványosan egy hajtásra legurította a kezében tartott egész üveg italt.

Egyedül Guy nézte továbbra is Rikit gondterhelt tekintettel.

Azért merészelte volna magára ölteni a kivert kutya szerepét, hogy megőrizhesse a szabadságát? Nem. Nem ez volt a helyzet.

A múlt szellemeinek rabja volt, s bűne már ilyen értelemben is visszaköszönt rá. Az igazsággal való közvetlen szembesülés és túlságos keményfejűsége, mely megakadályozta, hogy érzelmei befolyásolhassák, mind egójának terméke lett volna?

Nem, nem önérzetének jelenlegi állapota volt az, ami a vádlottak padjára állította. Életének ama meglepően naív és gondtalan időszakából feltörő hév volt a vádlott fél. Habár ezek az indulatok már rég kihunytak, a rászegeződő, nagyrabecsüléssel teli és felnéző pillantások nem változtak.

Már rég túl volt azon, hogy egyszerűen elege legyen az egészből; a lassan érlelődő bosszúság közel járt ahhoz, hogy kitörjön belőle. Ő senki szolgája nem lesz. Az ő kezét és lábát nem fogják béklyók kötni. Ő szabad lesz – és mégis, ehelyett a múlt láncai, melyeket szeretett volna félretaszítani, szorosan fogták, láthatatlan súlyként nehezedve minden lépésére.

A nyár a vége felé közeledett. Csak névben volt „nyár”, nem kísérte perzselő nap heve; tovasuhanó évszak, mely gyorsan elszállt, egyedül feszültséggel teli és örvénylő forgatagokat hagyva maga után.

-  He? – felelte Norris reflexszerűen, mintha azt hitte volna, hogy valamiképp rosszul hallotta.

Bár dél volt, a Laura rejtekhely sötétbe burkolózott. Norris ajándékba kapott pillangókését élesítgette, mely számára inkább a múlt valami érdekes ereklyéje semmint divatjamúlt régiség volt.

-  Ma este letámadjuk Rikit – bökte ki Luke.

-  Ez nem vicces.

Luke fenyegetően nézett Guillory-ra és Sidre.

-  Komolyan beszélek.

Norris felhorkantott.

-  Hagyd abba és ne pofázz hülyeségeket. Guy ott lesz vele, jól tudod.

-  Hé, nem rágtuk már át magunkat ezen? Kettőjük közt már jó ideje vége van. Nem tudtad?

Azon kapva magát, hogy képtelen szavakat találni, Norris visszasüllyedt a csendbe.

-  Mióta Riki visszajött, semmit nem hallottam Yori visszatérte felől.

-  Az nem jelent egy fészkes fenét sem – mondta Norris leginkább önmagának. – Feje tetejére állíthatsz eget és földet, Riki akkor sem lesz a szajhád.

Hogy ténylegesen szakítottak-e vagy hogy Guy vissza készült-e fogadni Yorit, mind mellékes volt. Riki és Guy sokkal mélyebb síkon voltak összefonódva; a szexnél mélyebbén. Több mint elég erre vonatkozó bizonyíték volt – annyi, amennyi elég volt ahhoz, hogy őt abszurd módon féltékennyé tegye.

Luke-nak mindezt jól kellett tudnia, tehát miért reszkírozta továbbra is a dolgot? Norris mégcsak elképzelni sem tudta, hogy mi járhatott a másik fejében.

-  Hé, Luke. Minek neheztelsz még mindig ennyire? Hagyd már a fenébe... még Guy sem nevet rajta többé. És amúgy mellékesen, Riki nem viccelt azzal kapcsolatban, hogy mit tenne veled.

-  Ja, érdekes, mi? Mind ugyanúgy reagáltok. Ami engem illet, őszintén szólva az utóbbi időben kezdek beleunni az olyan fickókba mint ti, akik akkor is kidugják a seggüket ha senki nem kérte.

Könnyed hangnemben beszélt – de ha az volt a szándéka, hogy viccelődő kedéllyel üsse el a haverjainál a dolgot, hát az a legkevésbe sem segített be neki.

-  Gondolod, hogy talán túl sok barna sört küldtél le és azonfelül jó néhány agysejtet is veszítettél? – mondta Norris kinyújtott lábakkal a díványon elnyúlva, mintha csak azt kérdezné, hogy vajon mi értelme van ezt így tovább folytatni.

Mindhiába, Luke tántoríthatatlan volt.

-  Nem azt mondom, hogy szükségem van bármelyikőtök segítségére is. Csak hogy legyetek jók és tűnjetek el amíg elintézem a dolgot.

-  Ó, hát már megbocsáss.

-  A régi idők kedvéért ezúttal tréfaként vesszük a dolgot. De másodjára nem fogjuk.

Luke elvigyorodott.

-  Most mit vagy így teljesen kiakadva, Sid? Hosszú ideje már annak, hogy Riki a Bisont futtatta és számlákat egyenlíttetett ki. Egy kicsit késő ahhoz, hogy most kezdj el hőst játszani.

-  Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – kérdezte Sid.

A legtöbb esetben Sid elég közömbösen viseltetett azzal szemben, ahogy Luke furcsán körülményesen erőltette a kérdést, de ezúttal a másik igencsak az idegeire ment.

-  A bisonos Riki, akit anno ajnároztál, most nincs sehol. Érted? Az a csávó egy megvert kutya, de a teste még mindig olyan kibaszottul gyönyörű, mint rég. A feneke olyan feszes, mint a dob. Már ha csak rá gondolok, ottlenn beindulok. Nem duma. Veled is ugyanígy van, mi? Ezért fűzted Kiriét is, igaz? Mert ő a régi Riki kiköpött mása. Ám kipróbálni az igazit? Az még egy olyan kis faszt is, mint a tiéd, felállítana.

Egy hosszú percig Sid csak sápadt arccal és meredten nézte, mintha összes vére kifutott volna a fejéből. Egyedül kidülledt szemei égtek vörösen, mint akinek belepillantottak a szívébe kinevetvén az ott találtakat. Amit Sid abban a pillanatban érzett az inkább az ölni akarás merő vérszomja volt, semmint egyszerű düh.

El akarván kerülni, hogy akkor és ott egymásnak ugorjanak, Norris  vészjóslóan megköszörülte a torkát.

-  Nézd Sid. Mikor Riki önelégült, a-faszomat-nem-érdekli képére nézek, az úgy felbassza az agyam, hogy szinte képtelen vagyok elviselni.

Beszédmodora teljesen eltért az addig használt cinikus hangnemtől. Hangjának folytott mélységeiben feltárultak Luke valódi szándékai.

-  Az öreg Riki mellett az volt az érzésed, hogy egy véletlen érintés megperzselné az ujjaidat. Tűzben égett, ember, a természet kitörő ereje volt. Már ha mellette álltál az olyan volt, mintha üvöltő tűz mellett álltál volna.

Elméjében az emlék örökké zöld és élő volt, megérintette egészen testének legbelsejéig:

„És Luke! Ne csesztesd az időt a kissráccal! Csak Barth az! Ejtsd a szemetet! Oké? Ne basszuk el ezt, emberek!”

Riki buzdító beszédei mint valami édes elixír száguldottak végig a lármán, bármely drognál erőteljesebb adrenalin áramlást gerjesztve bennük. Azok a szénfekete szemek. Az a hang. Az a kellemes, bizsergető érzés mikor név szerint szólította őket, arra ösztönözte mindannyiukat, hogy azt higgyék bármi lehetséges, akár-mennyire is meggondolatlan.

-  Közönyös hozzáállása ellenére, egy kibaszott tűzgolyó volt mikor előállt. Nem számított, hogy milyen mélyen voltunk a szarban, nem számított, hogy milyen eszelőssé váltak a dolgok, ő mindenben benne volt, ami csak az utunkba került.

A rohamot vezető felbuherált, sugármeghajtású motor üvöltése. Az arcukat szúrkáló, forró és erős légáramlat. A „kiválasztottság” valódi érzése, mely akkor ébredt bennük mikor Riki vezette a falkát, még a szex mámoránál is jobb volt.

Forró. Lüktető. Vakító. Égető. Kábító.

Rikivel az élen, az ő háta mögött állni olyan volt, mint sugármeghajtású motor fehér-forró utánégető kamrája mögött állni. Mikor Riki és Guy együtt ültek a motoron, Guy – kiváltságosként – Rikit az anyósülésben utaztatta.

 „Ha kétüléses, te hátra ülsz, Riki. Nem tűröm, hogy úgy bánj ezzel az értékes masinával, mint valami játékszerrel.”

 A mindig visszafogott Guy csak ebben az egy esetben nem adta át a kulcsokat. Nem mintha a motor értékes lett volna. S míg ez nem feltétlenül jelentett kritikát a Rikire jellemző tövig-a-gázpedált vezetési stílussal szemben, nem Guy volt az egyetlen, aki kezével takarta a szemét. Ami Guy-t illette, ezerszer jobb volt a saját háta mögött tudnia Rikit semmint annak hátát nézni és hagyni, hogy az aggodalom fekélyekkel aggassa tele.

Nemcsak Luke, de Norris és Sid is – habár egy szóval sem vallották volna be – panaszkodni szeretett volna. Miért csak Guy-nak járnak ki az effajta kiváltságok?

Ha szívükön a féltékenység ilyetén kitörései fúrták át magukat, az idővel át- meg áteszi őket.

-  Tudjátok, hogy mikor Rikivel volt az ember, érezte ahogy a vér az ereiben lüktet? Érezte, hogy mindenre képes, mintha nem félne semmitől.

Válasz gyanánt Sid és Norris késlekedés nélkül, élénken bólintottak. Riki karizmája akkoriban őket is hasonlóan megbabonázta.

-  De ha most gondolok bele, és ha azt nézem, hogy mit jelentett akkor régen Meleg Vájat nagykutyáinak lenni, csak egy csapat taknyos kölyök vagyunk. Ezért volt hogy mikor Riki bejelentette, hogy otthagyja a Bisont és lelép, senki sem kapta el a grabancát és rácigálta őt ide vissza.

Ám ez csak hasztalan bánkódás volt. Csakúgy félre akarsz minket dobni? Talán ha jól megmondták volna neki a véleményüket, ha belevájták volna a karmaikat és nem hagyták volna elmenni, a dolgok másképp alakultak volna.

Végülis csak össze-vissza halandzsáztak.

-  Akkor ez nem azt jelenti, hogy lett légyen bármilyen okból kifolyólag is, de így vagy úgy mindannyian rá vagyunk kattanva Rikire?!

Furcsamód, minden nagyképűség vagy elfogultság nélkül ez volt a nap nyerő megállapítása. Ebből logikusan következett a kérdés:

-  De mi van most? Egyfolytában csak sörben áztatja magát, azzal a félig üveges tekintettel a szemében.

A csalódottság légköre kétszerakkora lett. Mégha teljesen tisztában is voltak azzal, hogy ez értelmetlen reakció volt a részükről, az érzelmek lassanölő méreghez hasonlatosan gyűltek fel s majd szétvetették sötét szívüket.

-  Állandóan úgy néz ránk, mintha már nem lennénk szívesen látottak a jelenlétében.

Luke szándékai szerint ez lett volna az utolsó szó, ám annyira nagyon bűzlött a bánattól, hogy a végén egy rakás balfácánnak tűntek, kik szünet nélkül vonszolják magukkal a múlt vasbilincseit.

-  Ez lévén a helyzet, addig fogjuk döngetni, amíg többé már nem lesz képes figyelmen kívül hagyni minket.

Ez lévén a helyzet, próbára kellene tenniük őt, az arcába kéne mászniuk és abba se kéne hagyniuk egész a legvégsőkig. Luke mondandójának ez volt az értelme. A helyzet ilyetén megközelítése sokkal vonzóbb volt, mint továbbra is meggyőződés nélkül húzni-halasztani a dolgokat a végtelenségig.

Sid és Norris anélkül bámultak Luke-ra, hogy pislantottak volna.

Talán annyira meghökkente volna őket annak arrogáns szónoklata, hogy kedvüket szegve mégcsak vissza se vetettek Luke-kal az arcából? Nem. Egyszerűen egyiküknek sem volt mit mondania. A Riki iránt érzett felfoghatatlan haragját hangoztatva úgy tűnt, hogy Luke mindannyiuk nevében beszél, s ezen a ponton nem érezték szükségét annak, hogy rávessék magukat.

A felsőbbrendűség és önelégültség érzéséhez, melyen Rikivel osztoztak régen, hirtelenjött hiányérzet társult. Kimondhatatlan éhség és szomjúság vette át annak a helyét, aminek négy év után közösnek kellett volna lennie bennük. Mégis: tudták, hogy képtelenek lennének olyan szélsőségekig elmenni, mint Luke. A döbbenettől bénultan józan eszük elferdült és megtört; a csend úgy rekedt rájuk s az idő úgy múlt el felettük, mint magányosan tengődő foglyok felett. A súlyos homályban még a lélegzés is nehézzé vált.

Ajtó nyílásának és csukódásának ismerős zaja zavarta meg hirtelen a légkört.

Mindannyiuk torka elszorult, válluk hátrahúzódott – mintha fegyverdörrenés hangja vonzotta volna pillantásukat a bejárat felé.

-  Mi az? Mi folyik itt? – kérdezte Riki, elgondolkodó arckifejezéssel torpanva meg.

De senki nem nyitotta szóra a száját; helyette mindegyikük a maga módján, zavartan fordította el a tekintetét.

-  Hol van Guy?

-  Nem veled volt ma? Effektíve mondott valami olyasmit, hogy korábban már megbeszélt valakivel valamit – válaszolta Luke kurtán.

Sid fenyegető pillantást vetett Luke-ra. Norris egyúttal magában makogott, végre felfogván, hogy Luke miért is hozta fel nyíltan a tervet aznap estére nézvest.

Figyelmen kívül hagyva a csendet betöltő negatív kisugárzást, ami a többiekből áradt, Riki nem szólt egy szót sem miközben leült megszokott helyére. Luke feléje nyújtott egy üveg sört:

-  Kérsz egyet?

Riki egy bólintással válaszolt. Elrágcsált némi íztelen, ám szilárd ételt, amit azután leöblített, majd lassan ajkához emelte a sört. Ahogy az ital végiggurult a nyelvén, érezte hogy a szokatlanul átható, keserű íz megannyi parányi tűként szúrkálja, apránként torkának hátsó oldala felé haladva.

Mostanra már hozzászokott. Riki vett egy mély lélegzetet majd kiengedte, s továbbadta a sört. Norris megrázta a fejét. Nos, ez lévén a helyzet... Riki pillantása bíztatóan Siden állapodott meg.

-  Nem, kösz. Ma este nincs hozzá hangulatom.

Luke gyéren elmosolyodott. Nehéz lett volna megmondani, hogy a mosoly vajon keserű vagy gúnyos volt-e. Riki nem értett belőle semmit; egy vállrándítással elintézte a dolgot s húzott mégegyet az üvegből.

Nem sok idő kellett hozzá, s tekintetét elkezdte átitani az a részegítő, vizenyős köd. Bágyadt végtagjait kinyújtva, halvány mosoly ült ki az szájára. Norris torka akarata ellenére elszorult, szemei tágra nyíltak. Olybá tűnt, hogy a Riki ajkait elhagyó sóhaj szinte csüggedt sóvárgás benyomását kelti. A Norris fejében testet öltött ábránd oly igéző volt, hogy a torka beleremegett.

Riki a szemük elé tárta őszinte és védtelen arcát.

Rendes esetben, a gyönyör hullámainak közös elragadtatásában szemet hunytak volna eme rejtett oldala felett. Ez, Guy hiányzó jelenlétével együttesen – az egyetlen személyével, aki ilyen helyzetekben Riki zárószelepének szerepét betölthette –, meglepetésszerűen retinájuk hátsó felébe véste az élénk képet.

Sid összeszorította ajkait és Rikire függesztette a tekintetét, mintha csak annak egész lényét fel akarná falni. Egy pillanat, melyben még a levegővétel is bizonytalanná vált a számára. Egy pillanat, melyben az eufórikus vágy, hogy fogja és beléhatoljon...

A feszült csendben, mindegyikük lélegzete Riki pulzusához igazodva, a mélység széléhez egyre közelebb és közelebb taszítva őket...

De nem történt semmi aznap éjjel.

Sid és Norris szokatlanul gáláns viselkedésének tükrében, Luke némi elővigyázatosságra kényszerült. Vagy méginkább talán nem akadt megfelelő pillanat, melyben cselekedhetett volna.

Még mialatt a másik kettő feszengve rohangált ki felváltva a mellékhelységre, sem vette Luke a fáradtságot arra, hogy a gúnyos mosolyok leghalványikabbját felvillantsa. Ám a mellkasát mardosó éhség sokkal rosszab volt mint azt képzelte, s ez a felismerés egész a legbelsejéig felforralta.