Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 5. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Ötödik fejezet

A férfi csodálatos aranyhaja már önmagában tanúbizonysága volt kivételezett társadalmi osztályának és az elit legmagasabb köreihez való tartozásának. Szúrós tekintete és istennek tetsző arca egyfajta megfoghatatlan méltóságérzetet fontak köré. A pillantásában megbújó tekintély hatására az embereket elfogta a remegés.

Mély, hűvös hangja kegyetlenséggel volt tele, s minden nehézség nélkül zúzta össze Riki büszkeségét. A fiú egyenesen úgy vélte, hogy a férfit magának az Ördögnek a szarából gyúrták ki. Riki semmit sem tudott róla azon kívül, hogy egy tanagurai Blondie volt. Még a nevét sem.

Természetesen, ha majd belehalt volna a kíváncsiságba és időt szakított volna rá, hogy utána járjon, valószínűleg nagyon meglepődött volna rajta, hogy milyen könnyen a keresett információkra bukkanhatott volna. Ám még most sem volt biztos benne, hogy tudni akarta-e vagy sem.

S ez nemcsak abból fakadt, hogy savanyúan mogorva volt a kiállt kínszenvedés nyomán.

Többet tudni – mégha az csak a neve is lett volna – azt jelentette volna, hogy csak méginkább a férfi bűvöletébe esik. Az volt az igazság, hogy elég volt épphogy csak a Blondie-ra gondolnia, és az agya teljesen eldurrant.

A fekete piac a legjobbat hozta ki belőle, s Riki számára annak az éjszakának az emléke volt lelkének egyetlen megalázó szennyfoltja. Nem akart többé rágondolni. De akkor meg miért volt, hogy mikor végre alkalma nyílt és hátra dőlve ellazulhatott két munka közt, az a metsző arckifejezés ott birizgálta gondolatainak küszöbét? Megjelenve lelki szemei előtt úgy, mintha az agyába vésődőtt volna?

A fájdalom majdnem oly csekély volt, hogy akár figyelmen kívül is hagyhatta volna; ám az a fekélyesedő fajta, s a gyulladás csak nem akart lohadni. Ilyenkor a fiú öntudatalanul is a nadrágzsebébe nyúlt és fogait csikorgatva ragadta meg az ott lapuló kulcstartót. Az ujjbegyei szorításában lévő tárgy az az aranyérme volt, melyet aznap a férfi elmenőfélben odadobott neki.

„A visszajáró a hallgatási pénzből, melyet rámtukmáltál.” – volt az, amit Rikinek mondott volt. A fiú arra gondolt, hogy a csatornába hajítja, vagy ami még jobb, ráveszi Zach-ot, hogy kemény pénzért adjon túl rajta. Ám valami okból kifolyólag ragaszkodott hozzá; soha azelőtt még nem látott semmi ehhez foghatót, s fogalma nem volt róla, hogy valójában mennyit is érhetett.

Ezenfelül nem akarta, hogy Zach éles szeme firtatni kezdje az eredetét. A végén aztán elvesztette az ösztönzést rá, hogy megszabaduljon tőle. Más lett volna, ha egy jól kis megharcolt bandaháború maradványa lett volna. Hogy miért tartotta mégis meg személye ily alapszintű megaláztatásának eme szimbólumát, rejtély volt a számára.

Azzal, hogy a futármunka az ölébe hullott, hogy találkozott Katzéval, s hogy a saját szemével láthatta a Sebhelyes arcú miféle életet teremtett magának – Riki nem is figyelt erre a megalázó érmére. Bár néha beléhasított a gondolat, hogy talán figyelmeztetés gyanánt tartotta meg, emlékeztetőként rá, hogy milyen ostoba egy kölyök is volt.

Ám még így is olyan érzése volt, hogy szalmaszálakba kapaszkodik.

-  Ez teljesen el van baszva! – szitkozódott magában az érmét az ujjai közt forgatva, majd feltartotta a fénybe. Nem volt benne semmi különleges a szemkápráztató aranymintát leszámítva, melyhez sohasem tudott igazán hozzászokni.

-  Tán valami címernek, pecsétnek vagy mifenének szánták?

Riki hatalmasat sóhajtott mikor ráébredt, hogy olyan erővel bámulja, mintha még sosem látta volna.

Ahogy ezt tette, futártársa, Alec egy székbe vetette magát.

-  Hé, milyen szép kis csecsebecséd van neked ott – nézett Rikire, szemei rejtve soha el nem maradó napszemüvegének lencséi mögött. – Hogy tettél rá szert?

Alec nem azért kérdezte, mert mintha annyira rohadtul bele akarta volna ártani magát az ő dolgaiba. Ezúttal egyszerűen csak kíváncsi volt... vagy legalábbis Riki így ítélte meg a férfi hangszínéből, képtelen lévén rá, hogy a szemüveg takarásában megbúvó arckifejezésből olvasson.

Őszintén szólva, Riki igencsak visszataszítónak találta, hogy ilyen elsötétített lencséken keresztül vizsgálják. Képtelen volt megmondani, hogy Alec merre és mit néz. Arról nem is beszélve, hogy az ő érzelmei nyitott könyv voltak a másik számára, míg Alec egy egyoldalú tükör mögül figyelte őt. Bosszantó volt, főleg mivel ő volt a partnere.

Mikor Katze összepárosította őt Alec-kel, Rikit nem érdekelte, hogy ki lesz a társa. Az egyetlen dolog ami az idegeire ment az az volt, ahogyan a férfi azon a sötét pár szemüvegen keresztül nézte őt. Riki magán érezte Alec tekintetét, de nem látta a szemeit, s a rosszbaj kiverte őt ettől.

Hogyha ennek hátterében valami testi fogyatékosság állt, ami miatt a másik kénytelen volt szemüveget viselni, az egy dolog volt. Ettől az esettől eltekintve viszont, ha szemtől-szembe találkozott valakivel, szeretett az illető szemébe nézni mikor az hozzá beszélt.

-  Mondd csak, Alec. Divatból viseled te azt a szemüveget? Vagy valami baj van a szemeddel?

Arra alapozván, ahogyan mostanáig jócskán kivette a munkából a részét, Riki úgy gondolta, hogy nyugodt szívvel egyenesen tisztázhat bármily kettejük közt felmerülő kétséget vagy aggodalmat.

-  Miért kérdezed?

-  Nem szeretem nem tudni, hogy merre nézel, amikor rajtad van. Ha totál létszükséglet, akkor nincs mit tenni, de ha nem, akkor jobb szeretnék a szemedbe nézni miközben hozzád beszélek.

Alec egy ideig nem válaszolt, majd felvillantott egy halvány mosolyt.

-  Te tudtad, hogy én karini vagyok?

-  Nem.

-  Nyilvánvalóan nem. Máskülönben nem mondtál volna ekkora hülyeséget.

Riki egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét azon tűnődve, hogy vajon nem-e lobbantotta haragra Alec-et. Mostmár nem tudta visszaszívni a szavakat, tehát az egyetlen megoldás az maradt, ha tovább firtatja a dolgot.

-  Szóval az, hogy te karini vagy mifene vagy olyan rosszat jelent?

-  Nem. Nekem az a véleményem, hogy van vér a pucádban, amiért a szemembe akarsz nézni – hajolt keresztül Alec az asztalon beszéd közben, míg orruk márcsak pár centire volt egymástól. – Tényleg akarod látni?

 A kíváncsiság hirtelen hulláma felülkerekedett Riki idegességén.

-  A kariniak szemében van valami furcsa?

Alec tekintete rejtve maradt a vastag lencsék mögött.

-  A francba, csak nem változtat kővé vagy mi a fene – tűnt felrémleni Rikiben egy ősrégi mitológiai történet valami hasonlóról.

-  Hagyd abba ezt a fellengzést nekem és vedd már le őket.

Alec visszaült a székébe és hátradőlt, majd unottan szívott egyet az orrán.

-  Heh. Akárcsak egy kölyök. Neked elvileg most remegve, tűkön kéne ülnöd az idegességtől, de tévedtem, mikor azt hittem, hogy egy magadfajta majd ilyen lányos módon fog elszórakoztatni.

Eltelt egy pillanat, ami alatt Riki néma döbbenettel kapkodott levegő után. Mikor már nem bírta tovább, futártársára dörrent:

-  Alec!

A férfi lekapta a szemüvegét.

-  Jól van már, jól. Bocsi, amiért megvárakoztattalak – mondta egy száraz mosoly kíséretében, s Rikire emelte a tekintetét.

A fiúnak torkában akadt a meglepett kiáltás. Alec macskaszerű szemeinek függőleges írisze vörös színnel sugárzott. Skarlát tekintet. Összesűrűsödött karmazsin vércseppekkel berakott ékszerpár. Ghil arca villant fel előtte a régi időkből, s remegés szúrt a szívébe.

„Sajnálom, Riki. Én mindent megtettem. Mindent. Sajnálom...”

S mintahogy hajlamos volt rá mindannyiszor, mikor felidézte azt a vékony, szellemszerű hangot, Riki tágra nyitotta túláradó, sötét szemeit és Alec-re meredt. Hogy lehetett mindez lehetséges? Annak ellenére, hogy nem volt ínyére ha ernyőzött tekintetek figyelték, rá kellett jönnie, hogy kissé megkönnyebbült attól, ahogy Alec a színezett lencsék mögé rejtette karmazsin pillantását. Emlékeztette rá magát, hogy nincs ideje szentimentális érzelgősségbe merülni, mely oly távol is állt tőle.

Ám ami Riki számára igazán meglepő volt ebben az adott pillanatban az az volt, hogy a gondtalan, minden hájjal megkent Alec – ki mindig hű maradt nagydumájú, kötetlen modorához – milyen komolyan meg volt rökönyödve.

-  Most mi olyan nagy ügy?

-  Az nem... Az nem egy Auróra-érme?

-  Auróra? – visszhangozta Riki szemeit résnyire összehúzva.

Azelőtt még sosem hallotta ezt a szót.

-  Hogy...? Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hogy mi az?

A szemüveg takarásában Alec tekintete oda-vissza járt Riki és az érme közt. Egy pillanatra némaságba zuhant.

-  És most ez. Ki-ba-szot-tul hi-he-tet-len – eresztett meg egy színpadias sóhajt.

-  Most miért van úgy oda? – töprengett Riki. – Ez csak valami hülye érme, nem?

-  Hát, számomra is ez az első alkalom, hogy egy igazit látok, úgyhogy aligha vagyok abban a helyzetben, hogy megszólhassalak emiatt. Arról már nem is beszélve, hogy ez egy olyan világ, melynek egyikünkhöz sincs semmi köze.

-  Szóval mi a franc is ez? – követelte Riki.

Alec célozgatása és az, ahogy erről az egészről beszélt kezdett az idegeire menni.

-  Az Auróra-érme egy ölebérme. A Pet-ek fizetőeszköze. Egyszóval, az a pénznem, amit kizárólag az ölebek használnak.

Egy hosszú másodpercig Riki a hallottakat emésztette, majd szótlan visszavágásként szeme tágranyílt. Pet-valuta? Ez több, mint váratlan volt. Érezte, ahogy a szó – az a fajta, mellyel agya azelőtt még sosem találkozott – flippergolyóként pattogja körbe a koponyáját.

A világ kifehéredett, mintha szemei előtt stroboszkóplámpa robbant volna. Az arcán állandóan ott virító pimasz kifejezés egy szempillantás alatt úgy eltűnt, hogy csintalan sármjának mégcsak hírmondója sem maradt. Arckifejezése ezer szónál is ékesebben beszélt.

Alec hüledező tekintettel bámult rá. S ekkor, tán egy agyán átfutó gondolat hatására, halvány mosoly ült ki az ajkára.

-  Ez a neve, de mivel olyannyira le van szűkűlve a felhasználási köre – ki és hol használhatja –, igazából nem nagyon van váltóértéke a bevásárlónegyedekben. Az ölebérméket inkább csak amolyan szimbólikus értékű zsetonként tartják számon.

A magyarázat fejére mért kemény ütéssorozatként hatott a fiúra.

-  Az a szemét állat – Riki érezte, ahogy a vér kifut az arcából. – Pet-valuta.

Soha nem hitte volna, hogy ilyesmi létezhet a világon.

-  Tehát amolyan játékpénzről van szó? – kérdezte minden önuralma ellenére is pengévé élesedő hangon.

-  Nem, nem teljesen.

-  Akkor meg? Egy érme, aminek nincs váltóértéke? Mégis mi a franchoz kezdesz vele? – mondta félig bőszülten, s miközben Alec-re meredt, tekintetében vészfelhő villogott.

A férfi megvonta a vállát.

-  Nem olyan értelemben használják, mint ahogy a pénzt szokás – felelte őszintén. – Amolyan státusz szimbólum értéke van; annak bizonyítéka, hogy olyan rohadtul gazdag vagy, hogy megengedhetsz magadnak egy ölebet.

-  Amolyan státusz szimbólum értéke van? – ismételte magában Riki undorodva.

Ellenszegülve a kísértésnek, hogy felidézze annak a férfinak – a gazdagság és a hatalom megtestesülésé-nek – az arcát, tudtán kívül is grimaszolni kezdett.

-  Ami pedig azt illeti, hogy mennyit ér, hát a fanatikus gyűjtők adják-veszik őket egymást közt, egyedül a mintázatuk értéke alapján. Az adott darabtól függően, egész szép summát is kérhetnek értük.

-  Ja, az idióták – köpte Riki méreggel átitatott hangon.

Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy mi értelme volt létrehozni egy valójában semmi fizetőértékkel nem rendelkező egyedi pénznemet, csakhogy az ölebeket „zsebpénzzel” lássák el. Vagy hogy hogyan létezhettek olyan őrültek, akik szívesen váltak meg valós pénzüktől, csakhogy rátehessék a kezüket ezekre.

Alec mintha csak tudatában lett volna Riki legbelsőbb gondolatainak, folytatta a magyarázkodást:

-  A rendszer úgy van kitalálva, hogy a pénz körbe-körbe jár, és a végén megint újból a gazdagok kezébe jut vissza. Ahogy a mondás is tartja, ha nem dőzsölhetsz úgy, ahogy akarsz, akkor nem is vagy igazán pénzes – mosolygott önelégülten a szája sarkából.

-  A nálad lévő Auróra-érme az Eos-i tenyésztesű ölebek számára készült. Szinte soha nem is kerülnek forgalomba. A gyűjtők ölni tudnának értük. Nem tudom, hogy miként sikerült a birtokába jutnod egynek, de tedd fel egy internetes aukcióra és nem leszel híján az érdeklődő vásárlóknak. Szép kis sörrevalóra tudnál szert tenni.

-  Eos... Nincs valami köze Tanagurához?

-  Te most viccelsz velem? Eos az a hely Tanagurában, ahol az elitek élnek. A Palota-torony. Hé, a vésett minta itt ugyanaz, mint Tanagura zászlaján. Arról már nem is beszélve, hogy maga a lánc huszonnégy karátos aranynak tűnik. Ettől nemcsak a legádázabb gyűjtők szeme csillanna fel.

Alec nagy szakértelemmel locsogott tovább arról, hogy az Auróra-érme féle tárgyak miféle értékkel is bírhatnak, de az általa mondottaknak mégcsak fele sem hatolt el Riki dühhel elöntött agyáig.

-  Az a rohadt szemét így akarta a pofámba dörzsölni! – őrjöngött magában.

Bánj valakivel szemét módon, úgy mintha csak merő játékszer lenne, majd a végén – mondván, hogy ez „a visszajáró a hallgatási pénzből” –, vess oda neki egy zsetont, melyről tudod, hogy fizetőeszközként nincs semmi értéke.

 -  Mégis mennyire kell átbasznod valakit ahhoz, hogy jól érezd magad tőle? A picsába! – fortyogott a fiúban a harag.

„A nyomornegyed szemetét ugyanabban a bánásmódban kegyeskedem részesíteni, mint egy tanagurai ölebet. És te még mindig nem örülsz?” – villantak fel érzékei előtt ezek a mélyen a lelkébe vésődött és fagyos, csúfondáros nevetéstől terhes szavak.

A kurva életbe!

Mintha csak émelygés kerülgetné, Riki összeszorította remegő ajkait.

A kurva életbe!!

A torkában feltámadó szitkok égették a nyelvét. Mégcsak elképzelni sem tudta a megaláztatást, ami abban az esetben érte volna, ha megkéri rá Zach-ot, hogy adjon túl az érmén.

A kurva életbe!!!

Az agya majd eldurrant.

-  Hadd legyek világos, seggfej. Ha legközelebb találkozunk, nem számít, hogy hol és mikor, elkapom a grabancodat – tombolta magában, habár legnagyobb valószínűséggel legközelebb akkor fognak csak összefutni, mikor majd piros hó esik felfelé.

Ennek ellenére Riki képtelen volt megállni, hogy dühtől ordítva ne rázza az öklét.

Alec-nek fogalma sem volt róla, hogy mi is történik. Riki a beszélgetés kellős közepén némaságba zuhant, majd valami apokaliptikus dühkitörés szélén állva a fiú majdnem agyvérzést kapott ott őelőtte.

-  Nyugi fiú, csak nyugi – vett egy mély lélegzetet. – Nehogy kiborulj nekem, amikor még dolgunk van.

Megtartván magának a tanácsot, lassan kiengedte a levegőt azon tűnődve, hogy vajon mi akaszthatta ki Rikit ennyire. Ettől aztán bárki fejfájást kapott volna.

 A kölyök a nyomornegyedből dolgozta fel magát és mindenkire ugyanazzal a kemény, érzelemmentes tekitettel nézett. Katze cirka három hónappal korábban párosította össze őket. Akkor azon a napon, Alec biztos volt benne,  hogy rájárt a rúd. Egy hatalmasat sóhajtott.

Végülis, már ahogyan ő látta a dolgot, a végén kapott egy esélyt, bár sosem gondolta volna, hogy egy ilyen furcsa fiú mellett fog kikötni. Annyira nem vette komolyan a dolgot, hogy azt higgye a felelősség, akárcsak véletlenül is, de az ő vállát terhelné.

Az olyan fasiszta féle, ki Rikit „csatornapatkány”-nak titulálta, nemkülönben ugyanezzel a díszmegszólítással illette volna a Karin csillagrendszerből érkező bevándorlót, mint amilyen Alec is volt. Empatikus képességeiknek hála, a kariniak gyógyítók népének hírében álltak. Ám ezen képességek miatt egyesek attól tartottak, hogy ha egy karini csak megérinteni is találja őket, azzal képes lesz felfedni szándékaikat és gondolataikat.

Tehát a népességnek nemcsak egy csekély hányada nézett rájuk ösztönös visszatetszéssel. Mivel macs-kaszerű, karmazsin tekintetük akaratuk ellenére is árulkodó jel volt, a magánéletét leszímítva Alec soha se-hova nem ment úgy, hogy szemeit egy sötét pár szemüveg mögé ne rejtette volna.

Személyazonossága álcázásának okai közt az az egyszerű vágy is szerepelt, hogy elkerülje a sok értelmet-len kellemetlenséget magával vonzó pletykát. Az olyan városi hiedelmeket, mint „A kariniak vörös szeme balszerencse előhírnöke” vagy „Egy karini már egyedül azzal, hogy rád néz, úgy ki tudja szívni az életerődet, hogy belehalsz”.

Bármilyen titokról is legyen szó, az előbb-utóbb mindig kiderül és szóbeszéd formájában spriccel szerteszét. Ameddig a rápillantó tekintetekből ezeket a felkavart, zavaros érzelmeket érezte ki, Alec lett légyen az jó vagy rossz, de nem engedhette meg magának, hogy figyelme ellankadjon. Habár óvatos védőállásba helyezkedett és cinikusan félretaszította a világot, valahogy még mindig sóvárgó előszeretettel viseltetett az emberi faj iránt.

A körülötte lévők véleményétől eltérően, az övé több volt holmi magára öltött védőmaszknál. Igencsak élvezte, hogy amolyan komolytalan, az életet könnyen vevő fickó hírében állt. „Lesz, ami lesz” – volt a mottója.

-  Miért? Most mi a nagy durranás? – ám legalább ez alkalommal sóhajtása viharos széllökés erejével bírt. Mi a fészkes fenéért kellett neki ennek a kölyöknek a társává válnia?

Tudván, hogy bármilyen utolsó pillanatbeli affektálás értelmetlen lenne, ujjaival beletúrt a sorból furcsán kilógó, oroszlánsörény színét idéző rézarany hajába.

-  Főnök – mondta mintegy mellékesen odavetve, vétójogát gyakorolva. – Gyerekeket pesztrálgatni aligha tartozik az erősségeim közé.

-  Nincs miért aggódnod – hessegette el Katze előrelátható módon Alec kétségeit. – Ő nem egy hétköznapi taknyos. Ideje, hogy változtassunk a jó öreg kerékvágáson, nem gondolod?

Szóval a kölyök nem volt unalmas. De ez másszóval nem csak annyit jelentett, hogy jó nagy bajkeverő volt?

Alec-nek annyira nem volt elege az emberi létből, hogy örült volna annak, ha mások dolgába ütheti az orrát, de kollégái képtelenek voltak megállni, hogy ne fűzzenek keresetlen véleményt a fordulathoz:

„Hé, aztán sok szerencsét.”

„A hétszentségit, ma éjjel tutira jól fogok szunyálni.”

„Aztán jól megdolgoztasd ám, Alec.”

„Ne kíméld a kölyköt, mert csak elszemtelenedik.”

Bár a szájukat jártatták, mondanivalójuk igazából nemcsak Rikire korlátozódott. És arról sem mertek volna mégcsak álmodni sem, hogy Alec-kel dolgozzanak együtt.

A karini nem tartotta magát sem néma leventének, sem magányos farkasnak, de nem is kívánta ezt a kétlábon járó kézigránátot mindenfelé magával hordozni. Az ő és a fiú két teljesen elütő jelleme lenullázta egymást, ám mindannyiszor, mikor a dolgok a legrosszabra fordultak, minden legnegatívabb vonásuk több, mint megkétszereződött.

Habár Katze ennek tudatában volt, a döntést már meghozta, és ezen a ponton már nem állt szándékában megmásítani azt. Ennek ellenére Alec fenntartotta magának a jogot, hogy szitkozódhasson miatta. Azóta azonban be kellett ismernie, hogy a helyzetet kezdetben igencsak félrenézte. Méghogy bajkeverő; Riki maga volt a hurrikán szeme.

Kétféle futár létezett a fekete piacon. Ezek a midasi osztályrendszer alapján – vérvonaluk szerint – vagy a Megistók közé lettek besorolva, vagy pedig a bérzsoldos Athos független alkalmazottjaiként dolgoztak.

A „Piac hűséges kutyái”-nak gúnyolt Megistók fáradtságot nem kímélve követték feljebbvalóik minden rendelkezését. Ha azt mondták volna nekik, hogy dőljenek a saját kardjukba, minden zokszó nélkül megtették volna. Bár ha azt vesszük, a rugalmasság hiánya amikor a dolgok nem a tervek szerint alakultak, komoly hátulütő volt.

A rutinszerű, gyakorlati munka volt az erősségük, ám azzal, hogy hozzászoktak a vak parancsvégrehajtáshoz, képtelenek voltak maguk gondolkodni és szükség esetén helyben improvizálni.

Az Athos ennek szöges ellentéte volt. A nekik dolgozók a Piac teljesértékű tagjai voltak, kiket nem hűség vagy ragaszkodás, hanem egy szimpla szerződés kötött. Különböző fajtájúak és eredetűek voltak, s velükszületett képességeiket legnagyobb részt ugyanolyan mértékű handabandázással duplázták meg. Más szóval, megannyi magányos farkas – ki innen, ki onnan.

Míg azokra, kiket önmagukkal egyenlőeknek ismertek el nem meresztették karmukat, a munkára való rá-termettségüket tekintve mély és makacs önbecsülést követeltek meg. Ennek elkerülhetetlen következményeként, főnökük is letesztelte ezen készségeiket.

Tudták, hogy Katze is egy söpredék korcs volt, kinek sikerült kihúznia magát a pöcegödörből, s habár joggal voltak kíváncsiak, a zsémbes és előítéletekkel teli Megistókkal ellentétben, nem vagdalkoztak indoko-latlanul értelmetlen sértésekkel.

Tisztában voltak vele, hogy főnökük mennyire rátermett és gyakorlott volt. Nem anyáztak vele mintahogy azt a Megisto-félékkel tették. Ez csak eggyel több ok volt rá, hogy a férfi ne törődjön vele, ha beosztottjai a háta mögött nyomornegyedben született ölebkorcsnak nevezték őt.

Az okos kutya nem ugat hiába, csak csendben feni a karmát. Nem volt szükségük rá, hogy szeméttelepbeli kopók szintjére alacsonyodjanak. Ama képességeik, melyekkel mint „vadászfutárok” időnként magukra vállalták az áru felhajtását és beszerzését is, szintén klasszisokkal jobbak voltak. Rátermettségük egyetlen pillantás alatt nyilvánvalóvá vált.

Ennek következményeként az, hogy Katze az Athos tagjaként a csapatba invitálta Rikit, mindannyiukat viccként érte. Egy pillanatnyi meglepett csend után egymásra pillantottak és ugyanazzal a száraz mosollyal vonták meg vállukat.

Tudták, hogy Katze sem villogni nem akart, sem nem merő szeszélyből cselekedett, ám senki nem hitte volna, hogy főnökük valaha is bevonna egy, bárki szemszögéből nézve is csak holmi zöldfülűnek számító punk kölyköt a Piac irgalmat nem ismerő világába.

De ez nem képezte vita tárgyát. Katze bejelentette döntését, s ezzel végleg lezárta a kérdést. Alec és a többiek, nem lévén biztosak benne, hogy hogyan is bánjanak a fiúval, úgy gondolták, hogy főnökükre hagyják a dolgot.

Előbb-utóbb minden képet egy rámára húznak. Ennek így kellett lennie. Senki sem kedvelte a buzgómócsingokat – s ha az a buzgómócsing történetesen egy, a nyomornegyedből kiemelkedő korcs volt, akkor egyáltalán nem esett az ember nehezére elképzelni, amint a féltékenység irigy gyűlöletté válik.

Nem számít, hogy a feudális kasztrendszer mily szigorú megszorításokkal bír, maga az emberi vágy nem ismer korlátokat. Ha adva van a kellő motiváció, egérutakra mindenfelé rá lehet lelni – azok, akik képtele-nek voltak akár egyre is rátalálni, azzal nyugtatták magukat, hogy az élet nekik egyszerűen rossz lapokat osztott.

Személyazonosságuk bizonyítása végett a midasi polgárok egy, a születésük után nem sokkal a fülcimpá-jukba ágyazott mikrochipet viseltek. Úgy beszélték, hogy hamarabb hagyták volna a fülüket levágatni, minthogy önként megváljanak tőle. Egy olyan kölyöknek, mint amilyen Riki is volt, nem volt ilyen SzHM-je.

Elég szép számú érdekesség keringett a fiú körülményeinek valós természetét illetően, de senki sem ér-zett hatalmas vágyat rá, hogy mások személyes ügyeibe üsse az orrát. A kölcsönos bizalom és a pénz elengedhetetlenek voltak a szerződés megkötéséhez, mintahogy egy bizonyos tettetett fokú közömbösség is: nem meglátni, nem meghallani és nem kimondani azt, amihez semmi közük.

Az Athos pénzért felbérelt tagjai számára, a maga módján mind ismerős volt a szükség kívánta érdekbarátságok kötésének művészete. S mégis, ennek a fiatal betólakodónak a semmiből való feltűnése ebben a gondoktól messze nem mentes környezetben mindannyiukat teljesen váratlanul érte.

Most menjenek szokás szerint tovább a maguk útján és kezeljék őt óvatosan, vagy pedig úgy, mint az Athos fennállása óta becsatlakozó legfiatalabb beosztottat? Katze egy szóval sem említette, hogy dolgoz-tassák agyon és hogy használják okosan a fiút. Mindössze annyit mondott, hogy „Ez Riki. Mától közénk tartozik.”

Még taggá válásának bejelentése közben is az embernek az volt az érzése volt, hogy Riki nem ezért volt ott, hogy futárként gyűjtsön tapasztalatot. Talán Katzénak más tervei voltak vele. Kezdetnek, egy új fiú feladatköre általában irodamunkára korlátozódott. Katze nem jelölt ki senkit mellé, hogy az segítsen neki, s ez nem vallott rá. A Rikihez való hozzáállása a „Csak egyszer fogom elmondani.” fajta volt.

 Szemük sarkából figyelve őt, a csapat képtelen volt nem eltűnődni azon, hogy a fiú hogyan is került oda. Rövidesen az a vélemény alakult ki, hogy Katze valaki számára tett szívességből fogadta fel őt. S így ebben az esetben, csak a tőle megkövetelt bánásmódban részesítette Rikit.

Azonban a fiú, már-már arroganciával határos lelkiállapotban, darabokra zúzta elvárásaikat. Az biztos, hogy nem igazán viseltetett tisztelettel feljebbvalói iránt, ám messze nem volt egy kiállhatatlan taknyos sem.

Katze terveivel mit sem törődve, úgy tűnt, hogy Riki elhatározta, minél hamarabb meg fog tanulni a Piac-ról mindent, amit csak lehet. Mindössze annyit elvenni, amennyi adva volt nem volt elég a számára. Szemei folyamatosan a következő lépést kutatták, mellyel fejlődés iránti vágyát kielégíthette. Az a fajta tiszta, félelmet nem ismerő szenvedély, melyet a többiek már mind rég elveszítettek; a kellő szintű fiatalság, mely ahhoz szükséges, hogy az ember, tekintetét mereven az útra szegezve haladhasson tovább.

 Egyfajta pozitív vágyakozás volt benne rá, hogy megtanulhasson mindent, amit még nem tudott. „Sokkal jobb volt kérdezni, mégha emiatt bolondnak is tartották egy pillanatra, mint csendben maradni és ostobának maradni örökre.” Megragadott minden arrajáró kollégát és kérdésekkel halmozta el őket.

Kapott minden kezébe eső alkalmon azért, hogy tanulhasson. Akaratereje elképesztő volt. Munkatársai az elején lehangolónak találták túláradó energiáját. Ez a fokú vágy egyértelművé tette a számukra, hogy Riki nem fog itt illedelmesen arra várni, amíg valami jobb adódik.

Ám idővel elbűvölte és kellemes meglepetésként érte őket. Riki nem elégedett meg a pillanatyi állapottal; megteremtette a saját jövőjét. Senki sem találhatott kifogást az efféle megzabolázhatatlan lélekben.

Még a héba-hóbai baklövések és alkalmi melléfogások ellenére sem adta fel. Egy ilyen mindenre elszánt fickónak mindig akadt tennivalója. A döntést, hogy valaki a végén ingyenélőként végzi-e vagy sem, ki csak kívülről szemléli a dolgokat, a legjobban mindenki saját maga hozhatta meg, nem pedig mások helyette.

Riki ezt lelkesen bizonyította a maga példájával, és adta be nekik a saját szemük láttára.

Akkortájt nemcsak az Athos-beliek és a Megistók, hanem az egész Piac tudta, hogy Riki honnan is jött. S bár immár új szemmel néztek fel rá, a fiú mit sem változott. Bizonyos fokig csodálatraméltóan, hozzáállása beszélt helyette: „Nincs időm rá, hogy azzal törődjek, mit gondolnak ezek az idióták rólam.”

Ami viszont nem jelentette feltétlenül azt, hogy szigorúan kerülte volna a szükségtelen bajt. Egyetlen pillantással pont ugyanolyan könnyen robbantott ki harcot, mint a szájából elhangzó szavakkal.

Alec szemszögéből, ki már igencsak hozzá volt szokva ahhoz, ahogyan a világ működött, Riki magatartása nem teljes egészében volt gyermeki önfejűség terméke. Ám ha úgy nézte, mint azt a fajta vitathatatlanul büszke méltóságérzetet, ami azon előítéletek és diszkrimináció ragacsos hálójából született, melyeknek a fiú születése óta ki volt téve, akkor ez a konokság olybá tűnt számára, mint valami olyasmi, amit inkább egy gyermektől várt volna.

S ezen nem volt semmi nevetnivaló. Nevezd makacsságnak vagy bármi másnak, ám az olyan valaki csillaga, ki ilyesfajta önismerettel rendelkezett, elkerülhetetlenül is az ellenségeskedésnek hála emelkedett. Az a fajta meggyőződés, mely nem ingott meg minden egyes alkalommal, mikor feltámadt holmi szellő. Ilyen értelemben Alec valami rejtélyes hasonlóságot vélt felfedezni Katze és Riki közt, akikben látszólag semmi közös nem volt nyomornegyedbeli származásuktól eltekintve.

Azonban se vége, se hossza nem volt azon barmok sorának, kik képtelenek voltak befogni a szájukat ezzel kapcsolatban. Mikor a Megistók arcátlanabb bandatagjai lecsaptak, Alec és a többiek egyszerűen nem tudták megállni, hogy Riki meglepően erőteljes harcstílusa le ne hengerelje őket; egy olyan emberé, aki ezelőtt is már jó párszor ontott vért.

Az a kifejezés az arcán, mielőtt bemérte az első ütést. Az, ahogy ellenfelét a látómezejében tartotta. Amint szeme sarka felível, s tekintete megtelik vérszomjjal – honnan jött ez a nyugtalansággal és balsejtelemmel teli borzongás?

Szokásos dacos, ifjonti kisugárzása elhalt és személyiségének egy teljesen más oldala került napvilágra. Miféle pokolfajzat volt ez? Nem Alec volt az egyetlen, aki nagyot nyelt a hitetlenkedéstől.

Gyors.

Éleseszű.

Hajlékony.

Üt és táncol, végül bekerít a végső, gyilkos csapáshoz. Egy morgó-dörmögő, bömbölő vadállat, mely kegyetlen karmait elrejti s félelem által megbabonázza ellenségeit.

Gúnyosan kacagó.

Szemét módon sértegető.

Még a bámészkodók is, kik megálltak az előadást megtekinteni, egy bizonyos ponton lélegzetüket visszatartva elnémultak. Az egyetlen személy, ki cseppet sem tűnt meglepettnek Katze volt.

Ez volt az pillanat, amikor Alec hinni kezdte, hogy Riki nem azért jött a Piacra, hogy mint valami semmirekellő peszrálgatva legyen. Ahogy a mondás is tartja, „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát”.

Hogy Riki képességeinek határairól kellőképp meggyőződhessen, Katze megtette tétjét és utána hagyta, hadd pörögjön a golyó a rulettasztalon, bármiféle megkötés nélkül.

Még az is lehetséges volt, hogy a férfi direkt ugyanabból a közegből ragadta ki a kölyköt, ahonnan maga is jött, s jövőbeni jobbkezeként egyengette az útját.

Ez lehetett az, ami miatt Alec visszagondolt arra a beszélgetésükre, amit a Rikivel való partnerség kapcsán folytattak.

-  Tehát mindennek ez lenne az oka? – tűnődött magában. A tüdejéből felszakadó mély sóhajnak több jelentése volt.

A gondolat, hogy minden látszólagos aszkétaság és önmegtartóztatás ellenére a lelke mélyén Katze tán egy rokonlélek után kutatott, egyfajta árulásnak tűnt a számára. S ez az eszmefuttatás, rá nem jellemző módon, valami furcsán lehangolt lelkiállapotba rántotta őt.

Tudván, hogy ezzel túllép a hatáskörén, mégis rá kellett kérdeznie:

-  Szóval azt kéred tőlem, hogy vázoljam fel neki szigorúan mindössze csak a futármunka alapjait és ké-szítsem fel rá, hogy elsőrangú pozíciót tölthessen be?

-  Nem, erre semmi szükség. Az én feladatom nem az, hogy valamiféle hivatásos futárt csináljak belőle.

-  De akkor meg mi volt a feladata? – tűnődött.

Katze azt akarta tőle, hogy a fiú a jövőt szem előtt tartva nagyadag, széles skálán mozgó tapasztalatot halmozzon fel.

Főnökének nem állt szándékában hagyni, hogy kívülállók elcsesszék az ő csiszolatlan gyémántját, mielőtt még fényesre palléroznák. Ilyen értelemben Katze elvárásai kristálytiszták voltak. Alec azon kapta magát, hogy magában mosolyog.

-  Tehát ez azt jelenti, hogy tapadjak rá és tartsam rajta a szemem, nehogy valaki kiakassza?

Képtelen lévén rá, hogy a sötét szemüvegek takarásában kiolvassa Alec arckifejezéséből a gúnyt, Katze érzelemnek jelét sem mutatta.

-  Nem kell, hogy ilyen messzire menj – mondta határozott nyomatékossággal. – Nézd, így vagy úgy, de ő született Varja.

-  Varja? – visszhangozta Alec. Nem ismerte ezt a szót.

Katze újabb cigarettára gyújtott – az egyetlen rossz szokása ennek az akkurátus férfinak. S egy Alec-féle karinin kívül senki észre se vette volna azt az aprócska mennyiségű ópiumot a füstben. A Sebhelyes arcú nem volt kábítószerfüggő. S rejtett készletének magas színvonala dacára, nem azért szívott belőle mások előtt, hogy ezzel nagyzoljon. De Alec megértette Katzénak miért volt szüksége rá, hogy éljen vele: éjjel-nappal a futárszolgálat főnökének lenni kemény munka volt.

Habár mindkettejükkel úgy bántak, mint a Piac csatlós kutyáival, a köztük lévő kölcsönös ellenszenv majdhogynem természetes ellenségekké tette a Megistót és az Athost. S az, hogy nyakába varrták ezt a kétélű kardot, amit Riki jelentett – elég ok volt erre az apró szenvedélyére.

-  Eredetileg, ő volt az a koromfekete szörny a Veela legendájából; egy tökéletes szépségű mágikus teremtmény, aki emberi lelkekre vadászott. Feltehetőleg vége-hossza nincs azok számának, akiket teljesen megbabonázott és elszédített tündöklő tekintetének fekete igazgyöngye.

Alec úgy gondolta, hogy megértette Katze mondanivalójának lényegét.

-  Másszóval, ami a kérdéses személyt illeti, mégha a leghalvány mértékben sincs meg az emberben a hajlandóság, végtelen az olyanok sora, akik képtelenek lennének összerakni a képet, mert a a részletekre koncentrálnak. Erről van szó?

Azzal, hogy ilyen részletesen fejezte ki magát, úgy érezte, kegyetlenül őszinte; ám igazszág szerint azokat az obszidián szemeket valami különös bűverő hatotta át. Ragyogó tekintet, mely nem annyira a mélység szegélyének csendjét jutatta az eszébe, mintsem birtoklásvágyat szülő izzó fekete magmát – még akkor is, ha abban a pillantásban vérszomj csillant.

Az igazat megvallva, a csetepaté is rabul ejtette Alec-et. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy Rikit teljesen új megvilágításban kezdte volna látni, de szükségét érezte annak, hogy önmegtartóztatást vegyen fel és hogy elfojtsa az alapvető impulzusokat.

-  Ez azért van, mert a nyomornegyed egy furcsa világ, mely eltorzult a férfinem túltengésétől. Mindenkinek, aki képtelen beilleszkedni, el kell döntenie, hogy félreáll-e vagy pedig előbb-utóbb levadásszák – mondta Katze.

-  S ha ezek közül egyik sem, akkor harc a végtelenségig?

-  Menj csak és keress magadnak valami harcot, de cserébe majd számíts rá, hogy kamatostúl kapod vissza. A csontod legvelejéig. Ez a nyomornegyed törvénye.

Alec a gondolatra, hogy Riki veleszületett keménysége – termetének látszólag szöges ellentéte – hogyan lett e célból kiedzve, megeresztett egy mély sóhajt. Egy világban, ahol a szokásjog a dzsungel törvénye volt, az ember vagy megkeményítette a szívét és a lelkét, vagy nem élte túl.

S egyetlen Katzéra vetett pillantásból tudta, hogy főnöke nemcsak mellébeszélt. Keserű teher lehetett oly arcvonásokkal megáldva lenni, melyek Midas bármely klubjának ékével versenyre kelhettek volna. Egy olyan világban, ahol az erő logikáját senki nem kérdőjelezte meg, a szépség az embert csak prédává tette.

Harcolni vagy megalázkodni, vagy pedig hagyni, hogy eltapossanak – ez volt a kérdés.

Nem ismerte Katze felemelkedésének és brókerré válásának részletes körülményeit. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy az arcán lévő heg ennek a múltnak a nyoma. Az, hogy nyíltan viselte, mint valami díszkitüntetést és hogy felvette a „Sebelyes arcú” gúnynevet, inkább jelentett egyfajta fenyegetéssel teli megjelenést környezete számára, semmint ama vágyának jele volt, hogy ne nevessék ki, mint zöldfülűt.

Mivel Katze maga nem mondott semmit, így bármi is legyen az igazság, az sosem kristályosodott ki a pletykák ködéből.

Szigorúan a szépséget tekintve, nem volt hiány a Rikiénél szebb arcokban, ki még mindig magán hordozta a gyermeki éretleség auráját. Ám Alec szemszögéből egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy Katze Rikit a legendás Varjához hasonlította.

Noha tudta, hogy Riki mennyire visszataszítónak találja, összekuszálódott fekete hajának egyéni vonzereje arra ösztönözte Alec-et, hogy érintse azt meg és nézze meg jól magának. Fekete tekintetének sugara még ékszerbe foglalt obszidiánnál is értékesebb drágaságot tükrözött.

Végtagjainak ravasz könnyedsége egyedülálló volt, s jellemének szilárdsága keskeny csípejével szembeállítva akaratlanul is olyan hatást ért el, hogy elfajultabb társainak káprázott tőle a szemük.

Ám az emberek számára a legelbűvölőbb mégis az az kivételes érzés volt, ami az egészből származott, s nem az egyes részek – jó vagy rossz – minőségéből.

-  Mégha közeget is váltana, azok a feromonok ugyanúgy elöntenék az egész helyet. Olyasvalaki lévén, akinek fogalma sincs róla, hogy mit is áraszt szerteszét magából, ez őt a kelletlen résztvevő tökéletes példaalakjává teszi – mondta Katze, hangja a „feromonok” szónál keserűvé vált.

Az, hogy a fiú nem kizárólag bájos teremtésnek bizonyult, megnyugtató volt. Rikinek, hajlamtól függetlenül, sikerült minden pasast felizgatnia. Ha nő lett volna, ez a fajta elragadó vonzerő a végzet asszonya címmel ruházta volna fel őt.

De az ilyen mindenkire szőrét borzoló kóbor macska számára, mint amilyen Riki volt, az efféle összeha-sonlítgatás egyáltalán nem volt helyénvaló. Semmi különös nem volt egy söpredék korcsban. Riki esetbében, „jelenlétének” ama erős kisugárzása magával ragadta az embereket, s – lett légyen az jó vagy rossz –  szívük összeszorult az izgatottságtól.

Alec számára is egy kissé félelmetes volt, ahogy azon kapta magát, hogy oly vágyak vonzzák kegyetlenül, melyek máskülönben fel sem merültek volna benne. Soha azelőtt, míg csak Riki fel nem tűnt az életében tapasztalt ehhez foghatót.

Egy bizonyos ideig, az Athos banda egyazonmód karnyújtásnyi távolságra tartotta magától a fiút, talán mert ugyanezt érezték és óvatosan járkáltak körülötte.

Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő a legkívánatosabb. Ha nincs meg bennük a kellő bátorság és mersz, hogy erőltessék a dolgot, s hogy önuralmukat próbára tegyék, mindörökké csak az oldalvonalon fognak állni.

Nem Alec volt az egyetlen, aki erre rájött.

-  Hát nem a te és a világmindenség minden más férfijának örök álma, hogy nyakörvet tehessenenek rá és betörhessék a betöretlen vadat? – kérdezte Katze, könnyedén rántva le ezzel a leplet a háttérben szerepet játszó, eltorzult mentalitásról.

Nem teljesen meglepő reakció gyanánt, Alec szemei egy pillanatra tágra nyíltak. Talán az, hogy Riki társaként dolgozott, valamiféle korlátként működött. Bár ez nem olyan dolog volt, amibe bármiféle mélyebb jelentést kívánt volna beleolvasni.

-  Nos, az irányítási vágy mindig is több volt holmi ambíciónál; ez az emberférfiak egy alapvető jellemvonása. Bár ami engem illet, bármennyire is kívánatos és vonzó teremtésről is legyen szó, nem gondolod, hogy jobb lenne kétszer is meggondolni, mielőtt kiszúrsz a távolból egy ragadozót jól tudván, hogy harap?

Katze valószínűleg nem egy ennyire ártalmalan választ várt, ám Alec-nek ez volt a témával kapcsolatos véleménye, legfőképp ha főnöke előreláthatólag Rikit szándékozta megtenni jövőbeni jobbkezének. Az igazat megvallva, ha Katze elfogadott volna nemleges választ, Alec legszívesebben passzolta volna ezt az egész partnerbízniszt.

Ha korábbi társai most látták volna, kétségtelenül fanyalogtak volna rajta, hogy milyen lúzer lett belőle, kinek elment a harctól a gusztusa. De Alec személy szerint semmiféle elégedetlenséget nem érzett az Athosszal fennálló jelenlegi kapcsolatát tekintve. Ameddig megvolt az önbecsülése, úgy hitte, hogy nem számít mások mit gondolnak róla.

Az is mellette szólt, hogy Alec nem vette észre Katze mit tervez.

Miután ilyetén mód mindent megbeszéltek, a Sebhelyes arcú utoljára még hozzátette:

-  Senki se tudja pontosan, hogy Rikit miképp is számítsa bele az egyenletbe, de nem azt várom, hogy bármilyen nagyobb változáson is átessen.

-  Ezt úgy érted, hogy…?

-  Ezt úgy értem, hogy ő az a fajta, aki képes legyőzni az előtte felbukkanó nehézségeket és a következő szintre lépni. Ha a ráma kap némi igazítást, hát legyen. De nincs rá semi szükség, hogy erre külön időt szánj.

Katze szavai teljesen a feje tetejére állították az Alec fejében egész eddig a pillanatig felállított képet. Öntudatlanul is megmerevedett.

-  Tehát te nem kiképzés alá akarod vetni Rikit valami jövőbeni terv fejében?

Válasz gyanánt Katze vonásai egyfajta ritkaságszámba menő, grimaszhoz hasonlító fintorba gyűrődtek.

-  Meglehet, hogy a kölyök túlságosan is okos önmagához képest. Ebben az esetben, én is látni akartam volna, amint keresztülmegy a poklon. De ha Rikit tekintve ennyi elég lenne ahhoz, hogy jelentősen megváltozzon, akkor őszintén szólva az ijesztő következményekkel járna.

-  Ez meg miféle egy átkozott talány, amit itt felad nekem? – kérdezte magában Alec.

-  Tehát mostantól kezdve azt kérem tőled, hogy tarsd a markodban a gyeplőt.

Katze még annak ellenére sem várta el Rikitől, hogy azon nyomban megváltsa az egész világot, miután felhúzta a nyomornegyed mélyéről és hagyta, hogy az kedvére szabadon mozoghasson a Piacon. Alapvetően arra kérte Alec-et, hogy műköjön egyfajta ellensúlyként, nehogy Riki túlfűtse magát. Alec egyszerűen nem tudta, hogy mit válaszoljon.

Nagy léptekkel haladt a teherszállító hajó felé, Riki pár lépéssel előtte. Fekete lencséin keresztül a fiú hátát bámulta. Mégha le is akarta volna venni napszemüvegét Riki jelenlétében, azon a bizonyos napon történtek óta már nem tehette volna. Egyszerűen még empataként, még gyógyítóként sem volt meg benne az ehhez szükséges erő.

Ami Alec esetében annyit jelentett, hogy karini származásából adodó képességei igencsak átlagon felüliek, sőt már-már eretneknek nevezhetőek voltak. Empatikus képességei nem az emberi lényekre összpontosultak; legteljesebb mértékben a gépek tudták kihasználni őket. S nemcsak a gépek, hanem a számítógépek által megtestesített mesterséges intelligenciák.

Ez volt az oka annak, amiért Alec mintha csak merő szeszélyből teherszállító hajókat vezető futárként dolgozott, s ezzel együtt a Piac kiemelkedő hackerje volt.

Ezért lepődött meg őszintén ennyire azon a napon, amikor Riki – akinek a jelek szerint fogalma sem volt a kariniak különleges adottságairól – arra kérte, hogy vegye le a napszemüvegét, s amiért eszébe sem jutott, hogy makacsokdni kezdjen. Alec számára a fekete lencsék nem jelentettek többet holmi eszköznél, mely segítséget nyújtott neki abban, hogy elkerülje a felesleges bonyodalmat.

Nem hitte, hogy szándékosan bármiféle barátságot is próbálna kötni Rikivel – inkább bizalmi viszonyt akart kialakítani a társával. Kivéve, hogy Riki olyannyira minden humorérzék nélkül állt hozzá ehhez az egészhez, hogy képtelen volt elfojtani magában azt az enyhén huncut ellenállást.

S így lett a dolog vége, hogy egy empata, ki semmi affinitással nem kéne, hogy rendelkezzen az emberi emotivitást illetően, Riki érzelmeinek „olvasásánál” kötött ki. Egészen annyira, hogy azon kapta magát, Riki emlékei magukba szippantják.

Egy karmazsin szín szempár...

Egy csupa csont és bőr kölyök...

Egy kórházi ágy...

S a szavak, melyeket képtelen lett volna meghallani, a reszelős nyögések ott rebegtek az agyában. Az izzó-égető érzés, hogy hirtelen szerves érzelmeket zúdítottak az ő szervetlen világára. Riki sötét, tágra nyílt, rezzenetlen tekintetének minden fájdalma rászegeződött.

Hogy megtörje a fiú pillantásának őt körbefonó csápjait, Alec szemét elfordítva, félrerántotta a fejét. Remegő kezekkel helyezte vissza a napszemüvegét – a világ visszafakulva örökös színárnyalatába. Szívének szűnni nem akaró kalapálása egész testét rázta. Újra és újra megnyalta töredezett ajkait, érezvén a mély megkönnyebbülést, hogy visszatérhetett jól megszokott, „normális” világába.

Egy hirtelen baklövés. Egy váratlan megfontolatlanság. S az a korábban még sosem érzett zaklatottságérzet. Összekapván magát, vettett egy pillantást Riki felé és tetőtől-talpig végigmustrálta őt.

A fiú üres tekintettel bámulta az eget. Ki nem törölt nedves szemei olyasfajta űzött kifejezést kölcsönöztek arcának, mellyel Alec azelőtt még sosem találkozott. Különös elégedetlenségtől kínzottan és moccani sem mervén, nem szólt többet.

Ezekután márcsak az hatolt el a tudatáig, hogy Riki előtt áll és szemüvege lencséin keresztül bámul rá.

Az események – noha jóllehet meglehetősen váratlanul – olyan fordulatot vettek, mint ahogy azt Katze mindvégig tervezte, s így a végén Alec maximálisan elvégezte a rá kiszabbott munkát, mint „ellensúly” – az irányító kéz Riki pörgő lendkerekén. Csöndes morgása öngúnytól és önmegtartóztatástól volt terhes.